Amikor egy kép többet mond ezer szónál

Szóval most legszívesebben sok-sok képet mutatnék önöknek egy odesszai női börtönből, ahol kisgyermekes anyákat tartanak fogva. Az újszülöttek az épület másik szárnyában nevelkednek, anyjukat naponta kétszer két órára engedik hozzájuk. Amikor háromévesek lesznek, átveheti őket valaki a családból. De ha nincs kinél megvárniuk anyjuk szabadulását, állami gondozásba kerülnek. Főszereplőnk Leszja (Marina Klimova) hét évet kapott, a börtönben szülte meg kisfiát, és hamarosan el kell helyeznie őt valakinél. Ez azonban nem egyszerű. 

A kassai származású Kerekes Péter és állandó tettestársa, Ivan Ostrochovský a legjobb forgatókönyv díját vehették át alig egy hónapja, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Szlovák film még sosem ért el ekkora sikert a gondolák városában. A rendezőnek ráadásul ez az első játékfilmje, eddig fiktív elemeket is tartalmazó dokumentumfilmeket csinált, amelyekben színészek is szerepeltek, de alapvetően maguk az érintettek voltak főszerepben. 

Tulajdonképpen most is ez a helyzet. Valódi elítéltek a saját történetüket osztják meg a stábbal, ezek azonban beilleszkednek a forgatókönyvbe. Vagyis szelektálni, zanzásítani, tömöríteni kellett, egy-egy szereplő több sorstársát is képviseli, és mindenkinek előre megírt szövege volt. 

Csak három profi színésznőt alkalmaztak, a többiek valós elítéltek és börtönőrök. Az a bizonyos „cenzorka”, Irina Kirjazeva is börtönőr, immár húsz éve. Volt szerencsém találkozni vele a pozsonyi sajtóvetítésen, és amikor megjegyeztem, hogy pont őt gondoltam profi színésznőnek, és Leszját valódi elítéltnek, nagyot nevetett és csillogott a szeme. Eredetileg csupán annyi volt a feladata, hogy körbevezesse a stábot a büntetés-végrehajtási intézményben, de az alapján, ahogy mozgott, viselkedett és a foglyokkal kommunikált, a rendező ott helyben eldöntötte, hogy őt szeretné főszereplőnek. Irina először hallani sem akart erről, de végül kötélnek állt, úgyhogy lehetett intézni a pecsétes engedélyeket a feletteseinél. 

A többi szerepre kiválasztott nőket a rendező évekig látogatta a börtönben a forgatás előtt. Sokan közülük féltékenységből, önvédelemből vagy „véletlenül” megölték párjukat. Egy középkorú asszony kicsit előbb ért haza, rajtakapta párját a szeretőjével, és „mint a filmeken”, a nőt ütötte agyon a kályhacsővel. Mindezt szenvtelenül, tényszerűen, szinte flegmán meséli el. 

Az elítéltek tisztában vannak vele, mit tettek. A börtönőrök pedig tisztában vannak azzal, hogy foglyaik nem tehettek mást. Ezért nem is keménykednek velük, nem szekálják őket. Ebben a filmben tulajdonképpen nincs olyan börtönklisé, ami az általunk eddig látott börtönfilmekre jellemző lenne. Nincsenek látványos hisztik, zárkaajtót püfölő öklök, gyermeküket magukhoz szorító, zokogó anyák. Az elítéltek csendesen belenyugszanak a helyzetbe. Leszja felmondja a börtön házirendjét, aztán megköszöni a tejleszívó alkalmatosságot, amely segít neki megszabadulni az anyatejtől. Az ütött-kopott mosdókagylóba önti a lefejt tejet. 

Tudom, hogy önök már most nehezen viselik a tényeket, de nézzünk még néhány képet a filmből. A majdnem hároméves Kolja kis barátját keresgéli kedvenc bújócskájuk helyszínén. A kisfiú anyukája aznap szabadult, vagyis ők ketten vélhetően soha többé nem találkoznak. Kolja legbelül jól tudja ezt, de azért reménykedve nyitogatja ki az öltözőszekrényeket. 

Irina, a „cenzorka” szerelmes leveleket olvas, amelyeket férfiak írtak fogva tartott nőknek. Túlfűtött vallomások, eskütételek, verbális simogatások, és néhány kihúzásra ítélt mondat, amelyeket Irina fekete filctollal szépen ki is húz, hiszen ez munkaköri kötelessége. Néhány perccel később, amikor édesanyja meglátogatja őt kis szolgálati lakásában, Irina felháborodva kéri számon rajta saját, otthoni címére érkezett leveleinek felbontását. „Ez a munkám, hiszen anya vagyok” – mondja az anya, aki már unokát szeretne, és nem érti, hogy lánya miért nem ismerkedik férfiakkal. Lehet, hogy a börtönőrök szintén be vannak zárva? Ezt a kérdést nem teszi fel direkt módon a rendező, de azért mindannyian tudjuk a választ: igen.

A következő kép: Irina egy telefonkagylón át hallgatja, mit beszél Leszja a látogatásra érkező anyjával, aki nem hajlandó magához venni Kolját. Később Leszja nővére is csak rázza a fejét: van neki elég gondja a saját gyerekeivel, nem kéri pluszban Kolját is. Aki amúgy abszolút szeretetre méltó, jó gyerek, olyannyira, hogy a cenzorka is egyre többet foglalkozik vele. 

Ebben a filmben minden kis nüansznak jelentősége van. A jelenetek zömét úgy állították be, hogy semmilyen trükközés ne legyen bennük. A szereplők a kép közepére kerültek, puritán módon és szikáran, mint a finn Aki Kaurismäki filmjeiben. A lepusztult belső tereket, a hasonló jellegű filmekben gondosan dizájnolt, itt azonban autentikusan málló vakolatot, az ősrégi bútorokat úgy nézzük, hogy tudjuk: mindez valódi.

Az utolsó jelenetben egy nő és egy gyerek sétál a híres odesszai „Patyomkin-lépcsőn”, ahol Eisenstein 1925-ös korszakalkotó filmjében az a bizonyos babakocsi gurult lefelé. Nem árulom el, ki az a nő, és ki az a gyerek. Nézzék meg a filmet. Mindenkinek ajánlom, aki szeretné megtudni, milyen eredmény érhető el hatévnyi filmes munkával, ha az ember tudja, mit akar.