Ami a génekben visszaköszön

A fiatal szlovák rendező, Lukáš Brutovský, aki egyébként kifejezetten klasszikus darabokra szakosodik, egy ízig-vérig mai formai szemlélettel keres utat a norvég drámaíró 1881-ben írt darabjához.

Érdekesség, hogy az eredeti, dán nyelvű cím (Ibsen dánul írt, ami Norvégia és Dánia hivatalos írott nyelve volt akkoriban) nem csupán kísérteteket jelöl. Az eredeti cím – Gengangere – jelentése egyben valami olyasmi is, hogy „azok, akik visszatértek.” Ezt a jelentéstöbbletet sem a későbbi magyar, sem az Ibsen-korabeli angol fordítás nem tudta megőrizni – az angol címmel kapcsolatban ezt maga a szerző kifogásolta. A botrányt kavaró bemutatókat követően (elsőként Chicagóban, majd Londonban játszották elsőként Európában) a Kísértetek cím azonban beleivódott a színmű történetébe, és erre épít a Jókai produkciójának kifejezetten hatásos látványvilága és zenei aláfestése is.

Brutovský meglepetésszerűen egy kissé horrorisztikus világba invitálja a nézőt. A színpadi kép kifejezetten hatáskeltő, olykor szinte filmbeli megoldásokkal dolgozik. Ez a megközelítés kiváló lehetőséget teremtett a díszlettervező (Juraj Poliak) számára is, aki a díszletet egyetlen hosszú, a színpad teljes hosszán végigfutó asztalra csupaszította le: a gyűrött terítővel borított, kristálypoharakkal megpakolt asztal kísértetfilmek gótikus atmoszféráját kelti, amit még tovább fokoz az időnként felszálló füst és a zenei aláfestés. A kísértetek metaforáját tehát a rendező nemcsak a darab tematikus elemeként kezeli, hanem a produkció alaphangulatát teremti meg vele, ezzel úgy hozza közel egy 19. századbeli polgári család tragédiáját a mai néző számára, hogy egy jól ismert, már-már populáris látványvilágot kínál.

A darab főszereplője Alvingné (Bandor Éva), aki férje halálának tizedik évfordulóján egy menhelyet szeretne felavatni, és ebből az alkalomból rég nem látott fiát is hazavárja. A menhely felavatásának előestéjén Manders tiszteletes keresi fel (Mokos Attila) Alvingnét, akit az asszony az intézmény indulásával kapcsolatos intéznivalókkal bízott meg. A beszélgetés hamarosan a múltba kanyarodik vissza. A jóhiszemű, a vallás és a társadalom szabályaihoz megingathatatlanul ragaszkodó pap Alvingné szemére veti, hogy majdnem elhagyta férjét, és hogy fiát elküldte otthonról. Itt bukik felszínre a férj szelleme. Alvingné feltárja mindazt, ami évtizedeken át a lelkét nyomta: azt, hogy Alving nem volt sem hűséges férj, sem szeretetreméltó családapa, az ő házasságuk pedig egyáltalán nem volt boldog. Alvingné számára, aki éveken át fáradozott, hogy a férjéről kialakított tiszteletreméltó családapa képét elhitesse a társadalommal, a menhely megnyitása ennek a színjátéknak a lezárása lesz.

A darab rengeteg olyan témát érint, melyek megítélése a 19. század végén jócskán ellentmondásos volt. Ilyen a házasságon kívüli kapcsolat, vagy épp a férfitól és a nőtől elvárt szerepkörök közti egyenlőtlenség kérdése. Ami azonban a leginkább sokkolta a nézőket Ibsen korában az az, hogy a darab a nemi úton szerzett betegség témáját is felveti. Bár a drámaíró nem nevezi nevén, a szifilisz, és annak lehetősége, hogy a betegség öröklődhet, sőt, tönkreteheti egy tiszteletre méltó család nevét, a dráma központi elemeként jelenik meg.

A színpadon a hosszú asztal mellett a másik kulcsfontosságú elem egy épület makettje, mely a felavatásra váró menhelyet szimbolizálja. A darab nem csak egy, hanem két intézmény megszületésének lehetőségét vetíti a néző elé. Mindkettő Alvinghoz fűződne, mindkettőt róla neveznék el, de míg Alvingné árvaházát nemes szándék vezéreli, a másik intézmény Jakob Engstrand (Fabó Tibor), egy egyszerű asztalos ötlete erkölcsileg megkérdőjelezhető. Engstrand szintén menhelyről beszél, melyet tengerészek számára működtetne – bár valószínű, hogy valójában egy bordélyról lenne szó. Vajon melyik intézmény az, melynek szellemisége az elhunytat tükrözi? Az intézmények jövője a cselédlány, Regine (Hostomský Fanni) sorsát fogja megszabni. Míg Alvingné azt szeretné, hogy az árvaházban dolgozzon, Jakob Engstrand a tengerészmenhelyre vinné – valószínűleg prostituáltnak. A fiatal Regine az összes közül a leginkább eltökélt karakter, aki egy jobb életet szeretne élni. Ott lebeg azonban a kérdés: vajon elegendő-e a törekvés, a célirányosság, hogy vágya megvalósuljon? Sorsdöntőek-e a körülmények, és az örökletesség mennyire határozza meg az emberi sorsot?

A másik fiatal, Osvald, Alvingné fiának sorsa (Culka Ottó) még inkább meg van pecsételve. Osvald tragédiája az, hogy nem sejti, hogy az állapot, amiben él, örökletes. Édesanyja mindvégig a szerető családapa képét táplálta férjéről a fiában, így Osvald abban a hitben él, hogy az, ami belülről marcangolja, saját ballépésének következménye. És Osvald nem csupán hajlamot, hanem betegséget, ráadásul egyre súlyosbodó betegséget – örökletes szifiliszt kapott az apja kicsapongó életmódja örökségeként.

Ibsen nem csupán a múlt szellemeire kíváncsi, a darab a jövőbe is tekint, mikor azt veszi górcső alá, hogy a múltbeli sémák hogyan törnek fel a fiatal generációban. Mi az, ami visszaköszön a génjeinkben és vajon örököljük-e a bűnre való hajlamunkat? És főképp: mi az, amitől egy szülő megóvhatja gyermekét? A produkcióban a Bandor Éva és Culka Ottó alakításában megelevenített anya-fiú kapcsolat kerül aprólékos és mélyreható vizsgálat tárgyává. Vajon megkíméljük-e gyermekünket azzal, ha kíméletességből elhallgatjuk előle az igazságot? – tette fel Ibsen jócskán megelőzve a korát a kérdést.