Álmaimban Amerika visszainteget

Persze korábban is voltak neki nagy dobásai, de az utóbbi tizenöt évben, sőt, szerintem már az 1997-es Con Air óta rosszul válogatott az ajánlatok közül, egyre gyengébb színvonalú akciófilmekben tűnt fel. A komoly kritikusok már nem is foglalkoznak vele. És tavaly, teljesen váratlanul becsoszogott a képbe egy szürke szvetteres biológiaprofesszor, aki évtizedek óta tanít ugyanazon a „vidéki” egyetemen, és még egyetlen valamire való kutatási eredményét is lenyúlja egykori csoporttársa. A hölgy nem kér bocsánatot, sőt, még neki áll feljebb. Hősünk tehát született lúzer, akivel már semmi érdekes nem fog történni az életben.

Ez az alaphelyzet, és bizony alig ismerjük fel Nicolas Cage-et, annyira átváltozott. Ha szembe jönne velünk az utcán ilyen fejjel, levegőnek néznénk, mert beleolvadna a környezetbe. És itt álljunk meg egy szóra.

A film elején hősünk a vadállatok alkalmazkodási stratégiáiról tart előadást az egyetemen. A zebráról például azt kell tudni, hogy feltűnő csíkozása miatt kilométerekről látszik, nem tud beleolvadni a környezetbe, ezért hamar a ragadozók célpontjává válhat. De a támadónak mindig azonosítania kell áldozatát, nem ront rá egy nagyobb csapatra. Na, hát ezért élnek az okos zebrák csordákban. Alig érteni a szinkronizált verzióban ezt a részt, mert két diák folyamatosan sutyorog közben. Akkor még azt hisszük, a jelenet csupán hősünk unalmasságát hivatott demonstrálni, de valójában ezek a film kulcsmondatai. A srácok ugyanis arról sutyorognak, hogy tanáruk már megint felbukkant az álmukban.

Kiderül, hogy valami rejtélyes, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Paul sokak álmaiban megjelenik. Nem csinál semmit, csak nézelődik, átvonul a színen. Akkor sem avatkozik be, ha illető nehéz helyzetben van. „Ez kissé fura. Tényleg nem segítettem?” – kérdi a kisebbik lányától, akit álmában elragadott egy szél-örvény, miközben apja csak bambán gereblyézett tovább a kertben.

Az emberek megbámulják őt a folyosón, utcán, étteremben. Nem érti, mi történik, és ha nem olvastuk volna a film előzetesét, mi sem értenénk. Épp ezért a továbbiakban igyekszem mellőzni a tartalom-ismertetést, mivel ez az a film, amelyről minél kevesebb konkrét infónk van, annál jobban szórakozunk rajta.

Persze a közösségi média korában senki sem maradhat tájékozatlan – Paul Mathewsból is azonnal mém lesz, és eleinte tetszik neki a dolog, mert tulajdonképpen erre vágyott: egy kis figyelemre, egy kis hírnévre. Talán végre kiadhatja a könyvét, amit persze még el sem kezdett írni. Aztán az emberek álmai rémálmokba csapnak át, és hősünk közellenséggé válik. Vagyis Paul Matthews kilépett a zebracsordából, célponttá vált a ragadozók számára...

Ne szégyenkezzenek, ha semmit sem mond önöknek Kristoffer Borgli neve. Ő egy norvég rendező-forgatókönyvíró, akinek 39 évesen ez a második nemzetközi dobása. A filmművészetben különösen nehéz érvényesülni, ha az ember nem Los Angelesben születik, ráadásul nem a betett klisékben gondolkodik. Az Álmaid hőse szerintem a legbátrabb forgatókönyv a Malkovich-menet óta, de említhetném az Egy makulátlan elme örök ragyogyását is. Mindét film az emberi agy működésére fókuszál, és a vizuális megjelenítés mögött széles filozófiai háttértartomány is húzódik, amelyet nem feltétlenül szükséges minden nézőnek ugyanúgy bejárnia – azaz ki-ki annyit visz magával belőle, amennyi ízlése, intelligenciája, műveltsége és érdeklődése alapján befér a puttonyába. Ez a fajta többrégetűség a legnehezebben megvalósítható feladat a filmvásznon. És Kristoffer Borglinak sikerült. Sőt, tovább megyek: akkor is sikerült volna, ha nem cserkész be egy világsztárt a főszerepre. Csak akkor kevesebben néznék meg, és hozzánk sem jutott volna el.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy gratuláljak a szlovákiai forgalmazónak ahhoz, hogy nálunk is mozikba kerülhetett ez a film – Európában az utolsók között, április 11-én. Akkorra már minden itteni filmrajongó képben volt, olvashatott kritikákat, akár magyarul is, mert déli szomszédainknál már „levonult” a film. De azért próbáljunk továbbra is szűzek maradni.

A mit sem sejtő néző egyszerre érezheti humorosnak és szánalmasnak az egyes jeleneteket, de nem hagyományos tragikomédiáról van szó, hiszen a rendező ránk bízza, mennyire érezzük át az adott helyzetet. Jó néhány fogódzót kínál, de nem nagy baj, ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, elvégre a medencébe is bárhol be lehet csobbanni, nem kell igénybe vennünk a lépcsőt. Akad számos poén, amelyeken hangosan lehet kacagni, de végül minden nézőt deprimálttá tesz a cselekmény, mert itt a kirekesztésről, megbélyegzésről és a helyzet feloldhatatlanságáról van szó. A társadalmunkról, amely kiűzi magából a szokatlant, a megmagyarázhatatlant. Azt, aki elhagyja a zebracsordát.

Minden színész remek ebben a filmben, nem sorolom fel őket, de például a kisebbik lányt, Sophie-t játszó Lily Bird, akinek ez az első filmszerepe, remélhetőleg a pályán marad. Michael Cera szintén maradandót alkot a celebügynökség vezetőjeként, aki el tudná intézni, hogy Paul barátunkat a Sprite szponzorálja egy jelentős összeggel – feltéve, hogy üdítőitallal a kezében is képes megjelenni milliók álmaiban.

A film végét szerintem egy kicsit elsumákolták, mintha nem tudták volna, hogyan másszanak ki ebből a súlyos sztoriból komolyabb sérülések, vagy emberáldozatok nélkül. Az utolsó tíz-tizenöt percben azonban remélhetőleg sok néző teszi fel a kérdést, hogy ugye nem ilyen lesz az emberiség jövője? Ugye nem talál fel senki egy okoskarkötőt, amelynek segítségével bárki bejuthat a kiszemelt célszemély vagy célcsoport álmaiba – egy-egy terméket reklámozva.

És végül egy személyes megjegyzés: Talking Heads-rajongóként nagy öröm volt számomra David Byrne túlméretezett öltönyében látni főhősünket, akinek felesége (Julianne Nicholson) előzőleg elárulta, hogy erre gerjed. Én mindig is inkább polgárpukkasztó gesztusnak tartottam ezt a jelmezt, amelyet az 1984-es Stop Making Sense-turnéfilmből ismerhetünk. Az a tény, hogy valakiben szexuális fantáziaiákat indíthat eme bizarr szett, eddig fel sem merült bennem. Vagyis egyetlen mondatból is kiderülhetnek váratlan információk a film női főszereplőjéről – azok számára, akik ismerik a hátteret, azaz a Talking Heads zenekart. De a többiek is nyugodjanak meg: nem maradnak sem pozitív, sem hideglelős élmények nélkül. Akkor sem, ha figyelmen kívül hagyják ezt a bekezdést.

Vagyis a mögöttes utalások olyan finom hálót fonnak a történet köré, hogy az Álmaid hőse (Dream Scenario) művészmozikban és multiplexekben egyaránt megállja a helyét. És ez manapság bizony kevés filmről mondható el.