Állami gondoskodás

A Szlovák Nemzeti Színház előadására Pozsonyba akárcsak én, meghívást kaptak a gyermekotthonok kis lakói is. Bevallom, az indulás előtt voltak fenntartásaim. Magam előtt láttam a sok gyerkőcöt, akik hancúroznak, kiabálnak a nézőtéren, s akik nyűglődve nyaggatják nevelőiket: „Éhes vagyok! Szomjas vagyok! Vegyél fel!” Utólag szégyenkezem amiatt, hogy megfordultak a fejemben az efféle gondolatok. Tanulságos út volt ez a számomra. S hogy mire gondolok? Arra az egész buszt betöltő nyugalomra, szeretetre, ami a gyermekekből áradt. Mérhetetlen szeretettel, ragaszkodással viseltettek egymás iránt, nem ismerve a civakodást, marakodást. Nem volt kiabálás, futkosás, lökdösődés. Az előadás előtt, alatt és után pedig csendben, felnőtteket megszégyenítő tiszteletadással várták, nézték és tapsolták meg a színvonalas balettet. Teljesen lekötötte őket, s ezt jó volt látni. Egy valami mégis elkeserített. Mégpedig az, hogy míg egyesek számára az egyik legcsodálatosabb állapot az, ha egy nő a szíve alatt hordja, hordhatja magzatát, ha szülés után kezébe foghatja az apró, törékeny csecsemőt, vannak olyan családok, ahol a gyermek nem áldás, hanem gond és probléma. Ahol lemondanak arról a csodáról, hogy lássák felnőni őt, rábízzák inkább az állam által fenntartott gyermekotthonok nevelőire. Pedig a szülői szeretetet, gondoskodást nem pótolhatja a legjobb, a legszeretetreméltóbb gyermekgondozó sem. Az állami gondozottak kitűnnek ragaszkodásukkal, kötődésükkel, szeretetükkel. Ezt tapasztalva megsokszorozódik bennem a fájdalom arra gondolván, a saját szüleik fosztották meg őket attól, hogy igazi családban, érzelmi biztonságban nőhessenek fel. Furdal a kíváncsiság, az ilyen szülők vajon el tudnak számolni a lelkiismeretükkel?