Alkotói és emberi szimpátiákról

Magyarországon született, de erdélyi származásúnak vallja magát. Emiatt is közelinek érzi a határon túli magyarokat. Nagyszombat hozott fordulópontot az életében, most Pozsony az állandó székhelye. Azt mondja, Pozsony érzelmileg és vizuálisan is közelebb áll hozzá, mint Budapest. A Liszt Intézet kiállítótermében március 12-ig látogatható, Nekem a papír csak anyag című tárlatról és a közelmúltban készült munkáiról beszélgettünk.

Nem a képzőművészetiről jössz: pedagógiát végeztél. Ez sok mindenben meghatározza a tevékenységedet. Ennek a kiállításnak is a pedagógia a fő vonala, csak itt épp diákként szerepelsz.

Több évvel ezelőtt született meg a gondolat, hogy szeretnék egyszer egy közös tárlatot készíteni a két mesteremnek, Sütő Petre Rozáliának és Bakos Tamásnak. A Liszt Intézetben pont volt egy betöltetlen időszakunk, úgy gondoltam, megragadom az alkalmat, és meghívom őket Pozsonyba. Farkas Aliz vállalta el a kurátori munkát. Alizzal volt már közös projektunk, úgyhogy biztos voltam benne, hogy innovatívan és érzékenyen áll hozzá. Rozália és Tamás képzett képzőművészek, akik életében fontos szerepet tölt be a tanítás – egyikük magánjelleggel, másikuk egyetemen oktat. Aliz választotta ki ezt, mint összekötő szálat kettejük között, és így kapcsolódtam be végül én. Azzal, hogy legyen ez egy többgenerációs tárlat. Az én munkáimban az követhető nyomon, hogy mit tanultam, örököltem tőlük.

Egy interjúban érintetted nemrég, hogy az, hogy az alkotás számodra csoportos tevékenység is, a pedagógiai vonallal köthető össze.

Az egyetemen szinte csak a gyerekekkel való közös munkákra koncentráltam, az itt látható alkotások viszont már azt tükrözik, hogy tovább szeretnék lépni, hogy egyéni alkotó is vagyok. Tavaly meghívást kaptam egy klímavédelmi témájú hétvégére Szegeden. A Nagyszombatban készült objektjeimet terveztem felhasználni, aztán arra gondoltam, hogy ha már közösségi ház és zöld hétvége, akkor ne csak nézni lehessen, hanem alkotni is. Egy interaktív installáció jött létre, a látogatók készíthettek gipszkezeket, varrhattak, hímezhettek, feljegyezhették a gondolataikat. Megvan bennem ez a kettősség: egyrészt szükségem volt arra, hogy tegyek egy lépést önálló alkotóként, viszont érzem, hogy lesznek még participítív projektjeim – nem tudom levetkőzni azt, hogy közösségben is gondolkodom.

Nagyszombatra fordulópontként tekintesz. Mi volt az, ami ott olyan elemi erővel hatott rád?

A kurzusok és a tanáraim. A rajztanári mesterképzésem utolsó féléveiben voltam ott, szabad kezet kaptam, olyan tantárgyakat vehettem fel, amelyek a budapesti tanárképzésen nincsenek, vagy legalábbis nincsenek ilyen formában. Konzultációs óráim voltak, melyek a művészképzéseken is jelen vannak. Amikor egy vagy két nagyobb projekten dolgozunk a félévben, koncepciót írunk hozzá, létrehozzuk, és a félévi vizsgakiállításon bemutatjuk. Ezt a fajta szabadságot kaptam ott meg. Az oktatók közül Roman Gajdošsal és Zuzana Branisovával működött jól a kommunikáció. Szobrászattal és térbeli alkotásokkal kapcsolatos tantárgyakat tartottak. Azt hiszem, mindig is fontos volt, hogy rá tudjak kapcsolódni az oktatóimra: fontos az alkotói és emberi szimpátia.

Térjünk át Nagyszombatból Pozsonyba, és egy másik alkotásodra, a Nehovorím szlovákul című videódra. A videó több rétegből építkezik: egyrészt téged látunk, ahogy visszafojtott lélegzettel ülsz, míg szlovák és magyar mondatok, illetve a városról készült felvételek úsznak a képbe. Mintha nyelvlecke lenne, egyszerű, a mindennapi élethez szükséges kifejezéseket hallunk felváltva az egyik, majd a másik nyelven. A videó sok témát felvet, a saját nyelv és az idegen nyelv ütköztetésén túl az idegenség érzetét is. Idegennek érzed magad Pozsonyban?

A magyar buborékokban egyre kevésbé, viszont sokszor nehezedik rám, hogy mi lesz, ha valaki kérdez tőlem valamit szlovákul, és nem tudok válaszolni. Viszont a Pozsony méretű városokban jól érzem magam. Budapest túl nagy, vizuálisan és audiovizuálisan is sok a zavaró tényező. Az is közrejátszik, hogy erdélyi identitásúnak érzem magam, tehát határon túlinak, ezért mindig is határon túliakkal vettem magam körül. Ez talán arról is árulkodik, hogy szeretek a komfort-zónámon belül maradni. Mariborban viszont megfogalmazódott bennem, hogy egy projekt keretén belül, legyen az tanulmány vagy alkotás, szeretném megvizsgálni, hogy hogyan kötődöm ezekhez a határon túli részekhez.

A videóban olyan felvételek láthatók, melyeket utazás közben vettél fel telefonnal. Nem az esztétikai értékük miatt használod őket, trash videóknak nevezed őket. Formailag mi az, ami vonz?

A trash videóval a mindennapiság felé szerettem volna közelíteni, visszaadni a tömegközlekedés utazásélményét és érdekelt a telefon nyújtotta pár pixeles vizualitás is. Az elmosódott, véletlenszerűen beúszó formákat meg színeket nem kaptam volna meg egy fényképezőgéppel. Véletlenszerű anyagot gyűjtöttem, még akkor is, ha végül én választottam ki a számomra kompozícióban, színekben legérdekesebb felvételeket. Érdekelt, hogy mihez tudok kezdeni egy trash fotóval, ezeket a rétegeket pakoltam egymásra. A hiba és a véletlen szerepe a kiállításon is előkerül, bár itt, ahogy a cím is sugallja, a papír a fő alapanyag, ami szinte minden műben megjelenik. Nálam a sokszorosító grafika volt a kiindulópont, amit még Martonvásáron, Rozikánál tanultam. Az egyetemen azt vizsgáltam, hogy milyen fejlesztő hatása van ezeknek – a linómetszésnek, a kollázsnyomatoknak – a gyerekekre. Tamásnak szintén volt hasonló témája, ez is összekapcsol minket.