Alanis „úgynevezett káosza”

Az énekesnő 1996-ban tört be a világ zenei élvonalába. A siker azonban nem jött egyik napról a másikra, céltudatosan megdolgozott érte. 1974. június elsején egy francia-kanadai iskolaigazgató és egy magyar tanárnő lányaként született a kanadai Ottawában. Tizennégy évesen kapta meg első lemezszerződését. Először diszkóstílusban próbálkozott, kisebb sikerek fémjelezték a pályafutását, majd az 1995-ben megjelent Jagged Little Pill című albumával megtört a jég, a lemez két éven keresztül az eladási listák élvonalában tanyázott világszerte.

A dalszerző-énekesnő esetében nemcsak önfeltáró szövegeinek sorhosszúsága volt maratoni, de albumai is jól elnyúltak: az 1995-ös Jagged Little Pill csaknem egyórás volt, az 1998-as Supposed Former Infatuation Junkie tizenhét száma hetvenkét percet tett ki, ami mellett a 2002-es lemez, a bő ötven perces Under Rug Swept akár visszafogottnak is tekinthető, ha nem tudjuk, hogy a vele egy időben írt és felvett maradék dalokból is összegyűlt egy külön album, ami a Feast On Scraps című DVD bónuszlemezeként volt hozzáférhető. Ezek után talán meglepő, hogy Alanis szokatlanul hamar elkészült új albuma, a So-Called Chaos mindössze tíz dal negyvenkét percben. „Az elmúlt néhány évem arról szólt, hogyan tehetném egyszerűbbé az életem” – mondta egy interjúban, és az Everything című dallal beharangozott új albuma is ebbe a tendenciába illik: gyors, rövid, koncentrált anyag. A fenékig érő haját harmadára vágó énekesnő a harminchoz közeledve rendet rakott az életében, ebben az „úgynevezett káoszban”, amiről a lemeze is tanúskodik. A dalokban szembenéz félelmeivel, gyengeségeivel, és mindezt a tőle megszokott szellemesség és intelligencia mellett ezúttal jótékony öniróniával, sőt néhol maró öngúnnyal is teszi.

A suttogással és kopogó ritmussal kezdő, de hamar lendületes rockfelvétellé növő Eight Easy Steps címet viselő nyitódalban tételesen szembenéz azzal, amit utál magában, de ezt úgy teszi, mintha másokat tanítana arra, hogyan szúrják el életüket („hogyan hazudj magadnak és ezáltal mindenki másnak / hogyan őrizd meg a mosolyodat, miközben legszívesebben megölnéd magad”), majd nevetségessé teszi ezen szerepkörét („kutatásokat folytattam éveken át, koptattam a seggem a nagy gyakorlatban, esküszöm, egész életemben a mostani pillanatra készültem, hogy azzá a tapasztalt vezérré váljak, akit magad előtt látsz”). A Doth I Protest Too Much a problémák elől való meneküléssel és az önáltatással szakít, az Excuses a kifogásokkal, amelyek megóvták, de bezárva is tartották („azzal, hogy ezeket kihozom a fényre, megrendül az alapjuk, és kezdek tisztán látni”), a Not All Me és a Spineless a partnerhez való túlzott alkalmazkodásnak húz határt. A This Grudge-ban Alanis ugyanahhoz a kamaszkori kapcsolatához tér vissza, amely a Jagged Little Pill óta folyton kísért a lemezein (legutóbb és legnyíltabban a Hands Clean című 2002-es slágerében), de a játékos Knees Of My Bees már egy aktuális boldog szerelemben mutatja, az első kislemezdalnak választott Everythingben pedig önmaga („én vagyok a legszórakoztatóbb nő, akit valaha is ismertél / én vagyok a legunalmasabb nő, akit valaha is ismertél”) teljes elfogadásával és elfogadtatásával zárja a lemezt.

Alanis egyedül az album közepén elhelyezett címadó dalban lép ki a magánéleten kívülre, a modern civilizáció terepére, ám ott naiv idealizmusa megmosolyogtatóvá teszi. Ezt leszámítva azonban a Tim Thorney és John Shanks társpoducerekkel készített So-Called Chaos egy jól átgondolt és perfektül kivitelezett, fülbemászó poplemez, csilingelő refrénekkel, akusztikus és elektromos gitárok, élő és programozott alapok keverékével, és a külső producer nélkül készült előző albumnál egységesebb színvonalú dalokkal, amelyek némelyikében újra érezhetők a Supposed Former Infatuation Junkie idején beengedett egzotikus keleti hatások. (est, p)