Aki boldogabb, mint valaha

A válasz sokakat sokkolt, ugyanakkor rávilágított egy jelenségre: a mai tinik már nem igénylik ezt a formátumot, köszönik szépen, elvannak CD-lejátszó nélkül is. Billie bármiféle marketingháttér nélkül lett sztár úgy, hogy albuma sem jelent meg, elég volt neki az internet. Az ajtaján dörömbölő kiadói szakemberek már kész anyagot kaptak, amelyet a bátyjával vett fel odahaza, a kisszobában. De ezt a sztorit már mindenki ismeri, és a folytatást is: a bemutatkozó album elsöprő sikert aratott, a fiatal dalszerző-énekesnő alig múlt tizennyolc, amikor a négy legfontosabbnak tartott kategóriában megkapta a Grammy-díjat (jelenleg már nyolc van neki a vitrinben), bátyját, Finneast a legjobb producernek járó arany gramofonnal jutalmazták, a Bad Guy 2019 legkelendőbb felvétele lett világviszonylatban, nem sorolom tovább. 

Billie már tavaly jelezte, hogy rengeteg új dala van, és csak idő kérdése, mikor tudja rögzíteni következő albumát. A pandémia segített neki ebben, nem kellett turnéznia, így egy csomó ideje felszabadult. Természetesen végig jelen volt a zenei térképen, a mindmáig be nem mutatott „új” James Bond-film általa írt betétdala, a No Time To Die például a filmszéria történetének legnagyobb sikerét érte el a megjelenés első hetében, 11 milliós streameléssel. És ez is Grammyt ért idén – természetesen a legjobb filmbetétdal kategóriában. 

Az új album a Happier Than Ever (Boldogabb, mint valaha) címet kapta, ami persze ironikusan értendő – nem is kell tudni angolul ahhoz, hogy érezzük a hatalmas „boldogságot”, ami a dalokból árad. Ám míg az előző albumon egy tinilány problémái, dilemmái, szenvedései jelentek meg a szövegekben – sok millió tizenéves nevében és helyett kimondva – itt már egy öntudatos fiatal nő elemzi saját és a társadalom helyzetét. Olyan őszinte hangon, ahogy csak a legjobb barátnőjével beszél az ember. A lassú számok dominálnak, ezek gyakran egészen sötét tónusúak, a gyorsak pedig kissé szarkasztikusak. Az ének dzsesszesebb, és egyszerre vannak jelen benne az elfojtott érzelmek és a kitörni kész energiák, ahogy a legtöbbünk lelkében – csak mi nem tudjuk így megjeleníteni ezt. 

Van, amikor a szöveg fontosabb a dallamnál: a Not My Responsibility-ban például Billie csak elmondja a gondolatait egy finom, minimál zenei alapra, arról, hogy nem hajlandó eleget tenni mások elvárásainak a külsejét illetően. Teszi ezt olyan szuggesztíven, hogy biztos megnyerné vele az országos prózamondó versenyt. 

Egyébként nem a túléneklés és a túlhangszerelés jellemzi az albumot, ahogy az előzőt sem. Nincsenek felesleges elágazások, burjánzás, hangszálgimnasztika. Egy markáns fő dallam van, és alatta néhány sávnyi szintetizátor- és gitáralap, ravasz módon felépítve, Finneas boszorkánykonyhájából. Aki producerként legalább akkora sztár, mint a kishúga – rövid idő alatt ugyanolyan elismert lett a szakmában, mint Jack Antonoff, a legutóbbi csodacsatár, vagy Rick Rubin, aki egy egész korszak legfontosabb lemezeinek születésénél bábáskodott. Finneas valamennyi interjúban elmondja, hogy nem ő volt a főnök, minden úgy hangzik, ahogy Billie akarta. 
Mesterien vegyíti a klasszikus popzenei témákat olyan trendi megoldásokkal, mint például a hiperérzékeny mikrofonba való suttogás, amelyet aztán felhangosít. De rendkívül népszerűek manapság a túlgerjesztett rockos kiállások, és az autotune-nal elért, torzított ének is. Némelyik szám kísérete olyan, mintha a 90-es évek triphopalapjait lassították volna le, a basszusok búg-nak, a szintetizátorhangok éterien elnyúlnak. A gyorsabb ritmusú dalokban a szintén menő dubstep dominál, illetve inkább annak paródiája, a megszokottnál kicsit több basszusvartyogással. Szóval érezni, hogy Finneas maximálisan kihasználja a legmodernebb technikát, anélkül, hogy bármit giccsesen túlspilázna. Ehhez kifinomult ízlés kell, ami a testvérpár mindkét tagjánál adott. A dallamok szintjén is rengeteg az üde, szimpatikus ötlet – ezek Billie dalszerzői tehetségét dicsérik. „Veszélyesen” közel kerülnek hozzánk, működik a dallamtapadás. 16 szám szerepel az albumon, és nincs köztük egy gyengébb „töltelék” sem. 

A legnagyobb kunszt talán az, hogy a hallgató fura módon végig úgy érzi, ilyet ő is bármikor tudna (Nos, lehet próbálkozni, meglátjuk, hogy sikerül!). Billie Eilish az album végére közeli barátunkká válik, akit szívesen felhívnánk dumálni, vagy azzal, hogy ruccanjunk már ki a városba. Vagy csak hallgassunk zenét együtt – mert komoly áttekintése és markáns véleménye van egy csomó műfajt illetően, beleértve a keményebb rockot is, annak ellenére, hogy nincs CD-lejátszója. 
Ez az év az ő éve lesz a popzenében, ahogy az elmúlt három év is az volt. És szerintem az előttünk álló évtized szinte biztosan róla fog szólni.