Aki bekerül az intézetbe, egész életét itt éli le

Felújították a mellékhelyiségeket, a lakóteret, s így emberibb, jobb körülmények közé kerültek a lakók – amire bizony nagy szükség is volt, hiszen aki egyszer oda bekerül, számíthat rá, hogy egész életét az intézetben éli le. S hogy kik is az örsújfalui női szociális otthon lakói, Emília Nyitrayová igazgató mondja el.

– Intézetünkbe azokat a 18 évesnél idősebb nőket vesszük fel, akik mentálisan, pontosabban halmozottan sérültek, vagyis mentális sérülésükön kívül még testi, érzékszervi sérülésük is van, sőt pszichiátriai esetek is kerülnek hozzánk. Valamennyien egyéni gondoskodást igényelnek, de a legnehezebb dolgunk a magatartászavarokkal küzdő és agresszív viselkedésű lakókkal van.

Megfelelő szakképzettségű az önöknél dolgozó személyzet?

Az utóbbi nyolc-tíz évben javult az egészségügyiek, pedagógusok és kiszolgáló személyzet szakképzettségi szintje, felkészültebb, és ha valaki nyugdíjba megy, vagy más okból távozik tőlünk, arra törekszünk, hogy szakképzett munkatársat vegyünk fel a helyére. De a szakképzettségen kívül a jelentkező személyiségi jegyeit, jellembeli és érzelmi tulajdonságait is vizsgáljuk, hiszen ezek döntően befolyásolják a lakókhoz való viszonyát.

Hogyan tudják megállapítani az alkalmasságot?

Ez nagyon nehéz, és bizony nem is tudjuk egyetlen beszélgetés alapján eldönteni. A jelentkezőktől szakmai életrajzot kérünk, majd a felvételi beszélgetésen pszichológiai teszteket töltetünk ki velük; a pedagógiai munkatársaknak munkatervet kell kidolgozniuk. Az egészségügyi dolgozók esetében viszont rendkívül nehéz a helyzetünk, általában egy évre kötünk velük szerződést próbaidővel, amely alatt a pályázó is eldöntheti, ezt a munkát akarja-e végezni. Már az első alkalommal elmondjuk, mit várunk el tőlük, és azt sem hallgatjuk el, hogy bizony gyakoriak az életveszélyes helyzetek is. Eddig egyetlen egészségügyi dolgozó mondta, hogy képtelen ezekkel a sérült emberekkel dolgozni.

Említette, hogy intézetük a kisebbek közé tartozik, de számomra ez a 70-es létszám is túl nagynak tűnik: hiszen így nagyon nehéz lehet otthonos légkört kialakítani, valamiféle intimitást teremteni a lakók számára.

Igen, a rádióban-televízióban is naponta hallhatunk azokról a napjainkban terjedő irányzatokról, amelyek célja, hogy az ilyen intézetek lakói számára családiassá tegyék a környezetet, és legalább egy kis sarkot berendezhessenek maguknak, ahová elbújhatnak, ha egyedül akarnak lenni. Annak ellenére, hogy mi a kisebb intézetek közé tartozunk, erre a jogos igényre csak néhány lakónk esetében tudunk tekintettel lenni. A súlyosabb eseteknél, akik állandó gondoskodásra szorulnak, ezt nem sikerült megoldanunk, hiszen az épület valamikor kastély volt, és nincs mód új helyiségeket kialakítani. Meglátjuk, mit hoz számunkra a jövő.

Mivel pszichiátriai diagnózissal is élnek itt lakók, nem kerülhetem meg a kérdést, hogy vannak-e hálós ágyaik.

Igen, ez rendkívül időszerű kérdés, amellyel az utóbbi időben a laikus közönség is találkozott, azok is hallottak róla, akik nem ismerik az egyes intézménytípusokat. Nálunk már több mint két éve nincsenek hálós ágyak. Be kell azonban vallanom, hogy nekünk is voltak ilyenek; az egyiket az elkülönítőben alkalmaztuk, ha valakinek romlott az egészségi állapota, a másikat pedig – pszichiáterrel való konzultáció után – dühroham esetén, hogy az illető se magában, se pedig a környezetében ne tegyen kárt. A hálós ágyakat eltávolítottuk, de a probléma nem oldódott meg. Ezek az agresszív lakók nálunk maradtak, itt élnek velünk nem tíz-tizenöt évig, hanem akár húsz-huszonötig is, és ha valamelyikre rájön a roham, egy munkatársat kell megbíznunk a felügyeletével, és nagyon gyorsan fel kell vennünk a kapcsolatot a szakemberekkel. Ilyen esetben gyakran tesznek kárt magukban, a környezetükben, a bútorban, s rendkívül nehéz megoldani a helyzetet, hiszen a dühöngőt látva a többi lakó is zaklatottá válik. Ilyen helyzet azért is alakulhat ki, mert nálunk kevés úgynevezett tisztán mentális sérült lakik, és sokan vannak, akik állandó orvosi felügyeletet igényelnének. Úgy is mondhatnám, hogy nem valók ide, de mivel a környékünkön nincsenek számukra megfelelő egészségügyi-szociális intézmények, a lehetőségekhez mérten nekünk kell róluk gondoskodnunk. Viszont ha az állapotukban nem áll be javulás, szakorvossal való konzultáció után átszállítjuk őket a legközelebbi pszichiátriai intézetbe. Az ottani kezelést követően aztán visszakerülnek hozzánk.

Az örsújfalui szociális intézet lakóit megfosztották jogi cselekvőképességüktől. De például van-e rá mód, hogy külföldre utazzanak, magyarán: van-e útlevelük?

Két vagy három évvel ezelőtt sikerült az útlevélosztályon kiváltani számukra az útleveleket, s a harmadik szektor kitartó munkával elérte, hogy májustól a jogi cselekvőképességükben korlátozottak vagy attól teljesen megfosztottak is kaphassanak személyi igazolványt. Ebben feltüntetik a jogi cselekvőképesség hiányát és azt, ki a gondozójuk. Erre már nagy szükség volt, hiszen azt szeretnénk, ha nem csak intézetünkön belül mozoghatnának, hanem lehetőségeik azonosak volnának a kint élőkéivel. Persze, kissé paradox helyzet, hogy korábban volt útlevelük, mint személyi igazolványuk.

A Szlovák Helsinki Bizottság által készített felmérés rámutat, hogy nálunk a szociális intézetek nem koedukáltak. Önöknél is felnőtt nők élnek, bizonyára hiányzik nekik a férfitársaság.

Ez rendkívül kényes téma, és bizony a munkaértekezletek során általában meg szoktuk kerülni, mert nagyon bonyolult kérdés. A fogyatékosok emberi jogainak érvényesülésével kapcsolatban végre – más témákkal együtt – ez is felszínre kerül. Munkánk során mi is tapasztaljuk, hogy lakóink szívesen fogadják a másik nemmel való találkozásokat. Kapcsolatokat tartunk fent férfiintézetekkel, és arra törekszünk, hogy a viszony kiegyensúlyozott legyen; ha sikerül, fokozatosan mi is koedukált intézménnyé válunk. Kollégáimtól tudom, hogy a gyermek- és ifjúsági intézetekben nagy gondot fordítanak a szexuális nevelésre. Jó dolognak tartom, mert hiszen nem egészséges elkülöníteni a nemeket.

Hogy látja az intézet jövőjét?

Nagyon nehéz kérdés. Legközelebbi munkatársaimmal általában évente egyszer leülünk erről beszélgetni. Biztos, hogy nem fogjuk intézetünket bővíteni, ellenkezőleg, a létszám csökkentésére fogunk törekedni. Titkos vágyunk, hogy találjunk egy jó embert Örsújfalun, aki rendelkezésünkre bocsátana egy házat – akár régit is –, amelyben védett lakóhelyet alakíthatnánk ki néhány gondozottunknak. Fokozatosan készítjük fel őket az önálló gazdálkodásra, önmaguk ellátására: maguk főznének, mosnának. Egy kis konyhát szeretnénk berendezni, ahol az önálló életre készülnének. Ez persze nem lesz olyan hamar, még a jövő zenéje. Azért van szükség külön házra, mert bár a helyiségeink nagyok, a műemlék épületen nem végezhetünk átalakításokat, és a környék is természetvédelmi terület, így nincs más megoldás, ha azt akarjuk, hogy lakóink együtt éljenek a többi emberrel.

Elhangzott a Pátria rádió Segítsünk című műsorában