Ágas-bogas fa koronája

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy bemutassam Önöknek Liszka József Ágas-bogas fa. Néprajz fiataloknak c. könyvének negyedik kiadását. Meggyőződésem, hogy feladatomnak csak úgy tehetek legalább részben eleget, ha

– bevezetésképpen szót ejtek a könyv szerzőjéről,

– ismertetem a mű tartalmát és a feldolgozás módszerét,

– rámutatok a könyv hiánypótló szerepére,

– s végül ha szólok a teendőkről, melyeket a szerző kijelöl vagy csupán csak sugall.

Hogy mértéktartó legyek s a kiszabott időt ne lépjem túl, a felsoroltak mindegyikéről csak röviden szólok.

1. Liszka József a legutóbbi magyar forradalom évében született, talán ezért is van benne annyi kitartás, lendület, magyarságszeretet. Nevében két anagramma játszik bújócskát: az ALSZIK és a SZIKLA. A szlovákiai magyar néprajztudomány rendíthetetlen sziklája ő, még akkor is, ha alszik. Munkásságát a szakszerűség, a tudományos igény és tárgyilagos szemlélet jellemzi. Nem csoda, hogy a Magyar Néprajzi Társaság 1994-ben külföldi tiszteletbeli tagjává választotta.

2. Könyvének bevezető részében a szerző olvasóit Útravalóval – a megértést biztosító tudományos ismeretekkel látja el. Megvilágítja, hogy mi is az a népi kultúra, és miért érdemes foglalkozni vele, rávilágít a néprajztudomány mibenlétére és ismerteti kutatási módszereit; szól az adatgyűjtésről és a változatokról. Nem feledkezik el megemlíteni a társtudományokat sem: a régészetet, a művészettörténetet, a szociológiát és a pszichológiát. A népi kultúra mindennapjainkban elfoglalt helyéről, a kiállítótermekről, a falumúzeumokról, a tájházakról is tudósít. Röviden ismerteti a könyv tartalmát és a feldolgozás módszertanát. Idézem: „Tankönyveink, sajnos, nem foglalkoznak az azt megillető súllyal népi kultúránkkal, pedig ez múltunk ismerete szempontjából (és jövőnk érdekében!) fontos lenne. Épp ezért, ezt a hiányt pótlandó, a továbbiakban a magyar népéletet szeretném bemutatni dióhéjban. A néprajzi könyvek szokásos tárgyalási módszere az, hogy külön-külön taglalják a szellemi, a tárgyi és a társadalomnéprajz egyes jelenségeit. Pedig a népi kultúra (...) egységes egész. Kálmány Lajos, a neves magyar folklorista szavai a népköltészet »ágas-bogas fájáról«, amelynek ágai »egymáson keresztül-kasul nyőlnek«, tehát érvényesek az egész népi kultúrára. Ott is – akárcsak az ágas-bogas fa koronájában – minden mindennel összefügg. Könyvemmel ezt az összeforrottságot, az állandó kölcsönhatásokat, átfedéseket is érzékeltetni szeretném, mégpedig úgy, hogy a századelő egy jellegzetes faluközösségének az esztendejét, tehát gyakorlatilag a »parasztélet rendjét« mutatom be. Ily módon természetesen egymásba mosódik ünnep és munka, szellemi és tárgyi néprajz.” Minthogy a parasztság életét elsősorban a gabonatermesztés határozta meg, ezért a szerző a búza vetésével, az őszi időszakkal kezdi a paraszti élet bemutatását. Ezt megelőzően azonban még ismerteti a helyszínt, „ahol az élet zajlott”: a települést, a telket, a lakóházat, a határt stb.

A parasztélet rendjét a szerző – az év 12 hónapjára utalva – 12 rövid fejezetbe sorolja be. A tárgyi csoportosítás nyilván könnyebb lett volna; ő mégis a nehezebb, az időrendi feldolgozást választotta. Az általa fontosnak vélt dolgokat egy-egy jeles nap vagy lényeges munkaalkalom kapcsán mondja el. Ügyesen használja fel mondanivalója érzékeltetésére szépirodalmi, népköltészeti és képzőművészeti értékeinket. Például az asztalszék bemutatásánál utal Arany János Családi kör c. versére, a köpülés leírásánál Munkácsy Mihály Köpülő asszony festményére, a parasztudvar leírásánál Duba Gyula Vajúdó parasztvilág c. könyvéből idéz stb.

Számunkra hízelgő, hogy leírásaiban a Kisalföld szlovákiai részén gyűjtött anyagra támaszkodik. A kötetben szereplő képek is ebből a régióból valók.

A 143 oldal terjedelmű könyv végén – a teljesség igénye nélkül – felsorolja a legfontosabb – elsősorban a tájainkra vonatkozó – szakirodalmat, megadja a kötetben szereplő képek forrásainak jegyzékét, a könnyebb tájékozódás céljából tárgymutatót közöl, s végül helynévmutatóval zárja a könyvet.

3. Hogy az Ágas-bogas fa mennyire hiánypótló, legjobban talán az bizonyítja, hogy immár a negyedik kiadását tarthatjuk a kezünkben. Hiánypótló és úttörő jellege abban rejlik, hogy a néprajzi ismereteket, melyeket csak egyetemi szinten oktatnak, kiváló érzékkel beviszi az alap- és középiskola falai közé. Számunkra, szlovákiai magyarok számára külön öröm, hogy Liszka József könyve – mint alternatív tankönyv – felkerült a magyarországi tankönyvlistára is. Csáky Károly Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról c. könyvében írja, hogy „Kimondottan tankönyvnek azonban nehezen használható, mert nem igazodik konkrét tanmenethez, amely nagyobb rendszerességet, a pedagógiai ismeretek alaposabb érvényesítését igényelné.” Mindamellett nincs jogunk felróni a szerzőnek, hogy könyve még nem „kimondottan tankönyv”. Hogy az lehessen, először is tantervi reformra lenne szükség. Végre-valahára el kellene dönteni, hogy a néprajz épüljön-e be a meglevő tantárgyak anyagába, vagy önálló tárgy legyen.

4. Csodálatosak a szavakban megtestesülő alkotó emberi szellemek találkozásai. Ág Tibor Nyitra-vidéki népballadákat tartalmazó kötetének – egy balladai sort kiemelve – a Csináltassunk hírharangot címet adta. Liszka József e felszólításra joggal felelhetné, hogy már 1990-től szerkeszti a Hírharangot – a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság tájékoztatóját. Ezek és további hasonló hangok csengése-bongása szívünkig hatol. Érezzük, hogy a felvidéki magyar szellemnek még állnak a templomai, még vannak áldozatot vállaló papjai, apostolai. Mélyen elgondolkoztató az erdélyi Faragó József által megszólaltatott hírharang üzenete is: „A folklóröntudat nemzetiségi öntudatunk egy része; nélküle nincs és nem is lehet nemzetiségi öntudat. A folklóröntudat is szolgálja nemzetiségünk együttérzését és összetartozását, a nemzetiségünk megtartására és fejlesztésére irányuló akaratot – vagyis kiteljesíti mindazokat a föltételeket, amelyek nélkül megszűnnék nemzetiségi létünk.”

5. Kodály Zoltán figyelmeztet: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” A legnagyobb magyar, Széchenyi István ezt így fogalmazta meg: „Csak magunkban a feltámadás. Ha feladatát nem teljesíti nemzedékünk, az utókor átka reá...”

Elődeink – a mi gyökereink. Megdöbbentően szépen vall erről Móricz Zsigmond, amikor édesanyja halálát írja le: „A test elhallgatott, és azonnal széthullott. S bennem valami szédület. – Elpattant az utolsó láncszem – mondtam magamban –, elpattant az utolsó láncszem. És csak órák múlva egészült ki a gondolat: „Elpattant az utolsó láncszem, mely az ősökhöz, az ősök végtelen sorához fűzött, a végtelenséghez, az ősöktől való Létezéshez... Mintha most egy szörnyű meredeket éreztem volna magam mögött: most már én vagyok a szélen: én vagyok a kapocs gyermekeim fölött: közvetlen belém markolt és mögöttem állt az Isten...”

Igen, most már mi állunk a szélen, a szörnyű meredek szélén. A mi feladatunk: átmenteni a jövőbe anyanyelvünket, hagyományainkat, gyermekeinket.

Ehhez ad nekünk segítséget Liszka József könyve. Köszönet érte a szerzőnek, köszönet érte a Lilium Aurum Kiadónak. S végül köszönet Önöknek is megtisztelő figyelmükért.Elhangzott február 14-én Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban