Ablak a végtelenre

Fordulatokban gazdag élete során volt, hogy hősként ünnepelték, máskor egy közkönyvtár alagsorába száműzték a forrongó Argentína éppen aktuális politikai viszonyainak függvényében. Végül megkapta az elismerést és az állást, amit mindig is szeretett volna: 1955-ben a Nemzeti Könyvtár igazgatójává választották. A sors iróniája, hogy ekkorra már egy öröklött betegség miatt teljesen elvesztette a látását.

A csapás azonban nem szegte kedvét, továbbra is alkotott, előadásokat tartott, utazgatott.

Már életében legendává vált: Umberto Eco 1980-ban megjelent A rózsa neve című regénye számos utalást tartalmaz Borges műveire és filozófiájára, a tiltott tudást őrző vak könyvtáros, Burgosi Jorge alakjában pedig egyértelműen az argentin mester előtt tiszteleg. Eco nemcsak A rózsa nevében állított emléket Borgesnek, hanem számos írásában utal rá, hiszen az argentin író bevallottan nagy hatással volt rá.

Borges gazdag hagyatékára tekintve elég nehéz lenne megmondani, hogy verseivel, esszéivel vagy fikcióival gyakorolt-e nagyobb hatást az elkövetkező generációkra. Ha a posztmodern irodalom felől közelítünk az életművéhez, azt látjuk, hogy annak nemcsak egy-egy alapszövegét alkotta meg, melyek tulajdonképpen demonstrálják, mire is lehet képes az irodalmi szöveg (Bábeli könyvtár, Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője, Az elágazó ösvények kertje – csak hogy a leghíresebbeket említsük), hanem egyben kulcsot is adott ezek értelmezéséhez (A Don Quijote apró csodái, Az olvasó babonás etikája stb.). Itt és most az esszéiről beszélünk egy kicsit részletesebben. Ennek apropója pedig egy csodálatos kiadvány, A végtelen életrajza című kötet, mely Borges 1932 és 1982 között megjelent hat esszékötetének összes írását tartalmazza, előszavastul, mindenestül. Külön érdekesség, hogy a kötet épp az első magyar nyelvű Borges-fordítás századik évfordulóján jelent meg (amit 1921-ben Kassák követett el), és tartalmazza a magyar nyelvű Borges-recepció teljes bibliográfiáját is. Igényes kiadvány Kiss Ildikó és Scholz László szakértő fordításában, ennél közelebbről talán csak akkor tanulmányozhatnánk az argentin író műveit, ha eredetiben olvasnánk, de lássuk be, ez sokunk képességeit és lehetőségeit meghaladja.

A kötet lapjain egy olyan olvasót követhetünk nyomon, aki szerint a világ metaforája a könyvtár, az olvasás pedig egy végtelen, szenvedélyes kaland. Elmélkedései ennek megfelelően az izlandi költészettől a kabbalán és a Biblián keresztül a krimiig; a halhatatlanságról, az időről a pokolbüntetés időtartamáról szóló eszmefuttatásoktól Kafkáig, Keatsig és Az Ezeregyéjszaka meséiig mindent felölelnek. Borges stílusát talán úgy jellemezhetnénk, hogy nagyon egyszerűen beszél (olykor) nagyon bonyolult dolgokról. Világos, logikus, követhető – ugyanakkor iszonyatos műveltséganyagot mozgat és tele van utalásokkal. Elképesztő tudásvágy hajtja, bármilyen ötletnek, elméletnek hajlandó adni egy esélyt. Ugyanakkor az igazság keresése során könyörtelen: megvizsgál bármit, de ha egy elméletet tévesnek, egy érvelést hiányosnak talál, gondolkodás nélkül elveti és továbblép. Ezen a téren önmagával szemben sem ismer kegyelmet: A kenningek például 1936-ban jelent meg Az örökkévalóság története című kötetben, de Borges 1962-ben képes volt hozzáírni egy utóiratot, mivel az angolszász szövegek behatóbb tanulmányozása után úgy érezte, néhány megállapítás pontosításra szorul.

Ebből az alaposságból talán van mit tanulni egy olyan korban, mikor az emberek többsége anélkül nyomja meg a „küldés” gombot a telefonján, hogy egyszer is visszaolvasná maga után az éppen posztolni kívánt tartalmat.