A vasemberek visszatérnek

A rezüméje kicsit karcsú: mindössze öten öntötték végső formába, kevés kreativitással, invenció nélkül. Épkézláb keretsztori híján érdektelenek a (mellék)cselekményszálak. S mindezt az elkent, olajfoltos portrék tovább rontják. Párduc? Gorilla? Fekete nők? Óóó, Afrika!

Mégsem. Latin-Amerikában járunk. Valahol az Andok undok kőtömbtengerében, az egykori Inka Birodalom szikraszívében. A tét itt sem lehet kevesebb, mint a világ megmentése. Otthonunkat ismét idegen fajok használnák játszótérnek. A homokozó játékát az Autobotok és Álcák szüntelen háborújában ezúttal a Maximálok szállítják. Egy transzferkulcsot, mely legjobb esetben is csak MacGuffinként szolgálhat. Őáltala, ővele és őbenne két világ is megmenekülhet. Vagy elpusztulhat. Netán világelnyelő titánok torkán akadhat? Masíroznak a félisteni masinák, bedurrannak a hengerfejek. Indulhat a bolygószintű kármegelőzés?

Széttartó lendülettel, ezúttal női bájak nélkül (ejtett szerelmi szállal), csipetnyi szalonrasszizmussal. A kilencvenes évek anomáliáival és anakronizmusaival (kor(csoport)tévesztés?). Tradicionális perui muzsikával, heroikus háttérzenével és az évtized hiphopóriásaival (Notorious B.I.G., Nas, LL Cool J…). „Brooklyn, baby!”

New York Citytől Limáig vezet a karmoló, romboló karambol. Az égi küldöttek, a jó- és rosszindulatú kreatúrák, az emberiségre nőtt entitások, az isteni attribútumokkal ruházott jelenések, a kamaszközönség vágyálmait megtestesítő, idealizált projekciók a Hasbro égisze alatt töltenék fel a multiplexek széksorait. És zúznák le az arcunkat. A nagy múltú játékfigura brand olyan égető problémákra is felhívná a figyelmet, mint a nyavalyás nyersanyagéhségünk vagy az energia- és erőforrásaink felélése, pazarlása. Persze csak emészthető formában. Fontosabbak a rejtett utalások, melyek összeérnek egyéb, párhuzamosan futó univerzumokkal, így a megszemélyesített, mozis ócskavasak is csak további képregényeket, televíziós játék- és rajzfilmeket, videójátékokat reklámoznak.

Fogjuk rá, modern művészet? Családbarát autóutópia. Netán autentikus autósmozi? Vérrel, verítékkel, lovettával. Háttérben a spielbergi gépezettel. Új seprű söpörte fel e franchise friss fejezetét. Steven Caple Jr. (The Land, Creed II.) rendezett egy Michael Bay-filmet. Michael Bay nélkül. Bár ez sem igaz, Benjaminünk forró, produceri ölelésében fogant meg a legújabb, inváziós-háborús, akciókba fordított, el-elkalandozó, heroizáló, megalomán sci-fi tébolyda. Egy automatizált, gyors nyisszantásokkal (olykor lassításokkal), dinamikus operatőri jelenléttel és hol infantilis humorral, hol szentimentális szösszenetekkel szabdalt road-movie. Egy olajozott, súlytalan, hulladékból kirakott mozgóképes gigapuzzle, mely a technikai kivitelezésen túl nem sok mindennel járulhat hozzá a műfaj(ok) újradefiniálásához.

Kulcsszavak: futás, kitartás, önfeláldozás, összefogás. És lenyúlás! Feltámad a kivasalt Vasember, megjelenik megkopasztva a Howard, a kacsa című kutyakomédia koncepciója és elcsaklizzák az Aranygyermek pokolbeli víg napjait. Így vajúdik egy gigantikus gépi gorilla-gerillaharc, mely az ilyen rítust merő tébolynak, a kegyetlenség színházának láttatja, így viszont nincs érzéke az erős játékhoz, a halálhoz mint életintenzitáshoz.

Fiaskó, tákolmány, kínos közjátékok kínálata. Töltelékjelenetekkel tarkított pusztításmaraton. Pixel-parádé. Mégse tudnék haragudni e könnyfacsaró, szemkápráztató, fül-sértő, egynyári kalandra. S ez nem egy kegyelmi gesztus, jól tudtam, mire ülök be és le. Egy kétszázmilliós költségvetéssel felrántott, mindenféle esztétikai érdemek nélkül gyártott látvány- és popcornfilm be nem, inkább csak kikapcsolhat. Bár ezúttal ehhez a CGI-gazdag, 4DX-es, impresszív, digitális látványvilág kevésnek bizonyult.

KASZÁS DÁVID