A varázsló utolsó játéka

Diák koromban Pozsonyban, a Duna utcában, annak középső részén, volt egy mákoskalács szagú, üde kék betűkkel megjelzett tejesbolt, a Krausz nénié, aki olyan kövér volt, mint egy bálna. Egy koronáért adott a Krausz néni pohár cukros tejet meg egy szelet kalácsot. Kis fehér asztalkánál üldögéltek az emberek, többnyire nagyon fiatalok és nagyon öregek, hörpingették az ártatlan italt. Járt oda akkoriban egy ősz öreg ember, hófehér Mikulás-szakállal s apostolarccal. Nagyon öreg ember volt, a Duna utca végén szundikáló városi agghajlékból járt a tejes ibrikek kis csarnokába, ahol mindig akadt valaki, aki kifizette neki a pohárka édes tejet. Az öreg ilyenkor hálásan nézett körül, aztán egy idő múlva felcihelődött s apró, biztos léptekkel megindult vissza az utca túlsó oldalán a nyugalmazott bútorok, vasrostélyos ablakok, poros kapufélfák sárga házába, melynek meleg egérszaga kiáramlott az utcára, ahol veres márványtáblán kopott latin szavak hirdették, hogy a házat a dicső Mária Terézia alapította szegény, családtalan öregek számára.

Jó hangulatban voltunk, mi, diákok, csak lenyeltük az uzsonnát, máris disputáltunk, bökdöstük egymást víg szókkal, nevetgélve s komolykodva. Az öreg Mikulás apó azonban szeget ütött az ember fejébe. Nem értettük, miért nem baktat végig az utca innenső oldalán, egyenest az agghajlékig. Mikor ugyanis a leánygimnáziummal szemben töppedő kis papírkereskedés elé ért az öregecske, szinte katonásan, derékszögben megfordult s átballagott az utca túlsó oldalára. Bot nélkül járt-kelt a városban, bekopogott a Híradó és a Pressburger Zeitung mélán tereferélő szerkesztőségeibe, s kapott ott egy-egy ingyenpéldányt. Aztán összeszedte a sarki kis kocsmában, a hunyorgó szemű Thier úrnál, az ételmaradékot meg a bagót, s papírba takargatva vitte haza szobatársainak. Büszke volt rá, hogy bot nélkül tud járni s minden régi házat személyesen ismer a régi városban.

Egyszer kifaggatták az öreget, már ősz volt, ott melegedett egy kis vaskályha mellett, itta a tejét.

– Srájer bácsi, miért nem megy maga végig a járdán, minek megy át a túlsó oldalra a gimnázium előtt?

Az öreg félrevetette fejét, nagy kék szemével csak nézett ránk.

– Hisz itt veszélyes is az átjárás, nagy a forgalom, sok a csallóközi kocsi, azok mind rohannak, miért nem ér rá átmenni a Duna utca túlsó oldalára az agghajlék előtt? – érveltünk tovább.

Az apostol megmozdult, felemelte fejét s ezt mondta:

– A Kempelen-ház miatt, azt én világéletemben mindig elkerültem.

Megdöbbentünk, valami titka van az öregnek. Nógattuk, beszéljen.

– Hát, kérem alássan, tetszik tudni a zöld házat, itt, a Duna utca meg a Kempelen utca sarkán?

– Hogyne, mindenki ismeri.

– Tetszik tudni, ki lakott egykor abba a házba? – kérdi szúrósan az öreg s felpittyeszti fogatlan száját.

– Persze, tudom én: Kempelen Farkas, a feltaláló.

– Feltaláló? Azt nem tudom, de hogy varázsló volt, azt tudom. Nagy varázsló, kérem, ő volt a varázslók varázslója!

– Csak nem ismerte Kempelent, Srájer bácsi? – reccsentünk rá nevetve.

Nagy fülű, hamar kopaszodó pajtásom, aki aztán histórikus lett, incselkedve közbeszólt:

– Hű, hisz akkor Mária Teréziát is ismerte?

Srájer bácsi a szentek nyugalmával válaszolt.

– Én nem ismertem Kempelen urat, de ismerte az apám, aki akkor már nagyocska fiú volt, mikor az öreg Kempelen itt csinálta a masináit. Mindig mesélte az apám, hogyan húzták ki az egyik csodamasinát a zöld házból, fölrakták a szekerekre s vitték Bécsbe, a császárhoz. Itt álltak az emberek végig a Duna utcán és nézték. Olyan vékony emberke volt Kempelen úr, erős szemekkel, sötét ruhában, semmi dísz sehol, gyorsan járkált ide-oda. Csak ránézett az emberekre, már futott, ki merre látott. Féltek tőle, főleg az asszonyok meg a papok. Varázsló volt, játszott az emberekkel.

– Hát a sakkozógépet látta-e az édesapja?

– Hogyne látta, biztosan látta, ott volt, mikor hazahozták Bécsből, olyan diadal volt, vivát, Kempelen, kiáltozták.

– Hát nem futottak el?

– Olykor nem futottak. Csak ha érezték, hogy veszedelem van, akkor futottak. Egész éjjel fúrt-faragott Kempelen úr, mert itt volt a műhelye a házban, kérem, a második emeleten. Ott mindig nagy fény volt, mesélte az apám. Nem bírtak aludni a fénytől a szomszédok. A városi urak is féltek a varázslótól, mert kérem – suttogóra fogta a szót Srájer bácsi –, Kempelen úr szabadkőműves volt. Apám mondta nekünk, én voltam a legkisebb gyerek, vessetek keresztet, ha arra mentek, s térjetek ki, menjetek át a másik oldalra. Sose mentem én el a Kempelen-ház előtt, kéremalássan, pedig most voltam nyolcvanegy éves, májusban, kérem. Elkerülöm én a varázsló házát.

S édesen nevet.

– Hányban született, Srájer bácsi?

– Én, kérem, a Kossuth-évben, 1848-ban.

– Hát a sakkozógép hova került? Mondják, hogy Kempelen fia eladta Amerikába s ott elégett.

– Á, kérem, mesebeszéd, a sakkozógépet Kempelen úr itt tartotta a házában, a padláson, apám

mondta, most is itt van, csak nem mer senki felmenni, mert fél a varázslattól.

– Ugyan, Srájer bácsi, nincsenek már varázslatok!

Az öreg piheg a sok beszédtől, szúrósan néz ránk, hallgat, megint félreveti a fejét, akár egy püspök. Nem vallattuk tovább, hazament. Még láttuk, hogyan fordul meg a papírkereskedés előtt, átmegy a kőkockákon, hátranéz, szemével megkeresi a tejesboltot s legyint egyet.

Mikor néhány nap múlva megint találkoztam az öreggel a tejespoharak társaságában, hozzátelepedtem:

– Hát igazán varázsló volt?

– Kicsoda? – kérdezte az öreg, mintha színlelné, hogy nem tudja.

– Hát, Kempelen. Hisz az csak jót tett az embereknek gépeivel.

S elmondtam az egész bolt előtt Kempelen Farkas híres találmányát, az írógépet, a beszélőgépet, a bécsi szökőkutat s a pozsonyi Duna-hidat.

Az öregecske felhevülten, szinte vidáman rám nézett, ölében kinyíltak a papírzacskók, aznapi sétájának eredménye, felemelte a kezét s a beállott csendben, amikor a Krausz mama roppant keze is abbahagyta a pénz számolását, ezt mondta:

– Varázsló volt, kérem, apám mondta, aki első adófizető volt száz évvel ezelőtt ebben az utcában. A Jézus tudja, mit mívelt ez a Kempelen úr, de varázsló volt, annyi szent. A végén már nem is szeretett a városban lakni. Olyan ember volt, aki kezet fogott a parasztokkal, téglát égetett nekik, jól érezte magát falun is. Haragudtak rá az urak, még a császár is görbe szemmel nézte. Elmenekült előlük.

– Elmenekült?

– El, Csallóközben bújt el.

Somorján túl van egy falu, már nem tudom a nevét, volt ott kertje, háza, odajárt tavasszal, azután csak késő ősszel látták ismét a Duna utcában, amikor a hideg hazafútta. Míg egyszer végképp eltűnt. Akkor készítette el itt az udvarban, ahol most a hájas Karcsi hentesnek a műhelye van, az első tüzes masinát, amely masina magától fut. Kigördült vele a Duna utcára. Talpon volt egész Pozsony. Kempelen, Kempelen! – kiabálták az emberek. Hát csak pöfögött egy nagyot a gép, aztán Kempelen tekintetes úr kalap nélkül, ahogy volt, ráült a masinára, s nagy füstfelhőben eltűnt a Csallóközbe vezető úton, a Malomliget felé. Nem látták soha többé Pozsonyban.

– ĺgy történt, Srájer bácsi?

– ĺgy bizony! Ez volt az utolsó játéka Kempelen úrnak – dünynyögte a vén ember, aki örvendeni tudott egy varázsló emlékének.

(Magyar Nemzet, 1959. I. 29.)