A történet a hitelesség alapja

Vizuális alkotóként a kísérletezés izgatja. 

Imád experimentálni, olyan technikákat felfedezni és alkalmazni, amilyeneket mások nem ismernek, és amelyek láttán elcsodálkozva kérdezik meg tőle: hogyan sikerült kivitelezni? Munkáin a „nagy boszorkányság” képi vetületeként a lét bonyolultsága és folytonossága jelenik meg személyes vonatkozású történetekben. Az ember van előtérben rajtuk, a nemzedékről nemzedékre átörökített humánum, amit nem lehet kiölni, mert túléli az elmúlást, folytatódik valakiben. 

Általában az életből, a személyesen megéltből vett történetet jelenít meg vizuális eszközökkel. Nem véletlenül, gondolom.

Tudatos és szándékos, mert fontosnak tartom a művészi projektjeim mögött meghúzódó történeteket, illetve azt, hogy valós gondolatvilágot közvetítsenek. Ezek  egyrészt egyedivé teszik, és merem remélni, értékessé emelik a művet. Másrészt a szemlélő sokkal közelebbinek érezheti az alkotást, ezért könnyebben talál vele kapcsolatot, és befogadhatóbbá válik számára a mű. Mindig saját tapasztalatból, átélt, megélt érzésekből, hibákból, családi történetekből merítek, ez adja a hitelesség alapját. A megélt élményből merítve tudom a leghihetőbb módon közvetíteni a műalkotás tárgyát, témáját, ha úgy tetszik, üzenetét.

Sosem érzett késztetést arra, hogy a történeteit szövegben, írott formában közölje?

Már egészen korán kiderült, hogy nem vagyok a szavak embere. Gyerekkoromban a házi fogalmazások mindig hosszúra nyúló estéket eredményeztek. Úgy gondolom, legbelül mindenki tisztában van a képességeivel, érzi és tudja, mihez van adottsága. Én jobban fogalmazok képekkel, mint szavakkal. Ugyanakkor rendszeresen feljegyzem a gondolataimat, leírom egy-egy ötletem lehetséges kivitelezését, a mű létrehozásához elvégzett kísérletek eredményeit. Megszámolni is nehéz lenne, hányadik füzetem telt meg a feljegyzéseimmel. De közlésként is használom a szöveget. Útbaigazításként nem egy műalkotáshoz kifejezetten kínálkozik az írott szöveg. Ilyenkor decens, rövid passzusokkal igyekszem társítani a látványelemeket.

Történetek iránti vonzalmából arra következtetek, hogy nem áll távol öntől az irodalom. Emlékszik történetre, amelyet első irodalmi élményeként említhetne?

Az oviban az óvó nénik elalvás előtt meséket olvastak nekünk. Az ott hallottak közül nagyon erős nyomott hagyott bennem a kesztyűs mese. Az elvesztett kesztyű köré szőtt kaland, hogy rövid időre, míg a gazdája meg nem leli, otthont találnak benne az állatok, békés családi hangulatával és azzal az üzenetével tett rám nagy hatást, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. 

Az első könyvére is ilyen tisztán emlékszik?

Azt nem tudom visszaidézni, mi volt az első könyvem, de az megmaradt bennem, hogy nagyon szerettem, csodálattal lapozgattam a Búvár Zsebkönyvek darabjait. A szüleim nagy örömömre minden egyes magyarországi útjukról mesekönyvekkel felpakolva tértek haza. Ezek szintén onnan származtak. A sorozatból elsőként az Ősállatok jutottak a kezembe, és felejthetetlen élmény maradt számomra a mai napig. A kardfogú tigris láttán egyfolytában azon töprengtem, vajon hogyan tudott táplálkozni szegény azokkal a hatalmas metszőfogakkal…

Hallgatni vagy olvasni szerette jobban a mesebeli történeteket?

Mindegy, milyen formában, milyen közvetítéssel jutottam hozzájuk, nagyon szerettem a meséket. Magyarországi ismerőseinktől a Pinokkió és a Csizmás kandúr című mesekazettákat kaptunk ajándékba közösen a nővéremmel. Mindkettőt fejből fújtam, annyiszor meghallgattuk. Már akkor a borító és az illusztrációk szerint választottam mesekönyvet. Nagy kedvencem volt a Münchhausen báró vidám kalandjai. Örököltük, réges-régi kiadás, pár lap hiányzik is belőle. Az egyetlen illusztrációján egy kétfelé vágott paripa látható, amint éppen iszik, hátulról meg ömlik ki belőle a víz. Mostanáig elevenen él bennem ez a kép.

Volt olyan személy a környezetében, aki elkápráztatta irodalomi rajongásával?

Alapiskolában volt egy csodálatos, jó kedélyű irodalomtanárom, aki már édesanyámat is tanította, majd a nővéremet és engem is. Nincs már köztünk sajnos. Kurcsa Andrásnak hívták. Játékos tanítási stílusának köszönhetően az irodalmi órák a kedvenceim közé tartoztak. Anya annak idején nála tanulta, és mostanáig fejből dúdolja, hogy Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még….

Ugorjunk az időben. Mostanság mit olvas?

Nagíb Mahfúz irodalmi Nobel-díjas egyiptomi írótól az Ibn Fattúma utazását fejeztem be legutóbb. Univerzális műnek tartom, egyfajta társadalomrajz, emellett az egyén útjáról, egy jobb, igazságosabb világ kereséséről szól. A történet levonható tanulsága az, hogy sose adjuk fel az álmainkat, a vízióinkat, még akkor sem, ha elérhetetlennek tűnnek, mert a célhoz vezető út tele van meglepetésekkel, kalandokkal, új tapasztalatokkal, amelyek mindenképpen csak gazdagítják az életutunkat. Könnyed olvasmány, szinte egyetlen lélegzetvételre elolvasható. Szokásom, hogy több könyvet olvasok egyszerre, attól függően, mikor mire van szükségem éppen, akár egy adott projekt, alkotás kapcsán. Jelenleg Szászi Zoltántól a Télig mese, valamint a J. Moussaieff Masson és Susan McCarthy szerzőpárostól a Miért sír az elefánt? című könyvet olvasom. Mellettük A növények titkos életét. Ugyancsak egy szerzőpáros, Peter Tompkins és Christopher Bird munkája, és rendkívül inspiráló számomra. A nemrég befejezettek között van Polcz Alaine Egész lényeddel című kötete is. Örökre a szívembe zártam. Az őszinteségével és a nyitottságával nyűgözött le. Azzal, ahogyan a szerző az elfogadásról ír, meg ahogyan a halállal való szembenézést kezeli. Mindenekfelett azonban „az ember egész lényében élő szeretet” megható tolmácsolásával fogott meg.

Kinézett már magának olyan szépirodalmi művet, amelyet szívesen fogadna karácsonyi ajándékként?

Szépirodalmi művet még nem, de szakirodalmat már igen. Szívesen elfogadnék egy kézikönyvet a kísérleti fotográfia technikáiról vagy a historikus és alternatív módszerekről. A kiszemelt könyvet azonban nem mindig engedhetjük meg magunknak a borsos ára miatt. Egy-egy művészeti monográfia nem olcsó mulatság. Spanyolországban, ahol hosszabb ideig éltem, gyakran ellátogattam a valenciai IVAM Galéria könyvüzletébe inspirálódni. Ott került a kezembe Chema Madoz madridi származású fényképész gyűjteménye, akkoriban nagy csodálattal tekintettem rá. Könyve sajnos az én pénztárcámhoz mérve túlságosan drága volt. De ígéretet tettem magamnak akkor, hogy Madoz monográfiája egyszer mindenképpen bekerül a könyvgyűjteményembe. Pár év elteltével, már idehaza, a Photoespaña oldalát fürkészve rábukkantam egy fotópályázatra, amelyet ő zsűrizett. Jelentkeztem rá két alkotással, és megnyertem. Díjként pedig, el sem akartam hinni, a régen áhított Chema Madoz-monográfiát kaptam, saját kezű aláírással.

Karácsonyra szokott könyvet ajándékozni?

Az olyan személyt, akiről tudom, hogy imád olvasni, és ismerem az ízlését, könyvvel lepem meg, szerintem ez a legszebb ajándék. Barátokkal gyakran kölcsönözzük egymás közt a könyveket, mert a természet és a fák védelmére is gondolnunk kell. Ne csak a polcon porosodjon a könyv, miután elolvastuk, és ne csak egy gyűjtemény részévé váljon, hanem vándoroljon kézről kézre!

A gyűjteményről jut eszembe, hogy műveihez tágabb, de szűkebb, családi körből is keresi az emlékeket, a történeteket. Szeretett nagymamája emlékére készített egy sorozatot. Neki voltak könyvei?

A mai napig ereklyeként őrizzük dédmama egy igen szép, kivételes kötésű imakönyvét. Égi orgona virágok a címe. Fontos információk vannak feljegyezve benne – a dédszülők és a nagyszülők születési adatai, házasságkötésük napja, egyebek. Nagyi után most már én vettem a szárnyaim alá. Értékes „lelet” számomra anya emlékkönyve is, melyet nagyrészt édesapám szerelmes versei és gyönyörű rajzai díszítenek. Édesanya mesélte, hogy iskolás korában nagyon szeretett olvasni, csak ugye, abban az időben választania kellett az olvasás és a földművelés között. Az előbbi időfecsérlésnek számított... A kedvét azonban nem tudták elvenni az olvasástól. Gyakran vásárolt könyveket, a detektív- és a szerelmes regényeket szerette főleg.

A szakirodalommal, aminek annyira híve, hogyan került kapcsolatba?

Nővéremmel mindketten kíváncsi, csintalan teremtések voltunk, otthon egyfolytában a szekrények, fiókok mélyén kutattunk. Egyszer a szülők hálószobájában rábukkantunk egy számunkra nagyon érdekes könyvre. A címére már nem emlékszem pontosan, de valahogy így hangzott: Tessék belépni, szülőszoba! Tudományosan leírva és pontosan ábrázolva sok ismeretet feltárt a szüléssel összefüggésben. Titokban lapozgattuk, ismerkedtünk belőle a felnőttek testi világával. A kutatás azóta is természetes, mindennapi tevékenység számomra. A folyamatos önképzés elengedhetetlen, szükség van rá az originális, egyedi művek létrehozásához. Általában a kísérleteimet segítő információkat, technikákat és a művészi koncepciómhoz illeszkedő tanulmányokat keresek és olvasok. Ma már sok szakirodalom, információ megtalálható a világhálón.

Ha saját szöveggel nem is, vizuális történetekkel jelen van a szlovákiai magyar irodalomban.

Nagy örömömre volt szerencsém és lehetőségem könyveket illusztrálni. A nyelvjárásomhoz és a szívemhez is közel áll Száz Pál kötete, a Fűje sarjad mezőknek című phytolegendárium. Testre szabott felkérés volt Palitól. Meghívtam hozzánk, Nagykérre, és megkértem, hozzon magával régi családi fotókat, emlékeket. Sokat beszélgettünk, mesélt a családjáról, régi történeteket fűzött egy-egy fényképhez. Átszitálva az élményeket, az illusztrációk hamar napvilágot láttak. Valójában néhány évekig készen várt a megfelelő pillanatra, a többit kifejezetten erre az alkalomra készítettem. Elememben éreztem magam, olyannyira egybeolvadtam a kézirattal, hogy jóval a kötet megjelenése után is születtek még illusztrációk. Azokat kiállítottuk a könyvbemutatókon, Budapesten és Pozsonyban is. Hasonlóan nagy örömmel illusztráltam Bárczi Zsófia Vidéki lyányok énekeskönyve és Száraz Pál Szárda szőnyege című kötetét. Bármikor szívesen vállalnék további felkéréseket, nagy élmény irodalmi szövegből inspirálódni.