A tájban bennerejtezik a bánat

Ma volna százéves a jeles író és költő, Illyés GyulaM. Nagy László felvételeMég egy verséből idézek, a Hajnali pohár címűből: „Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! Csak egyszer / verhetném / szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném / végig, föl a győztes égig / a dalt, ami vagyok, a kimondhatatlan / jajt s jajt, dűlő testtel, / égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban, / csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit / nem értek.” A látomásos indulatra, Illyés költészetének „realista metafizikájára” kívánok rámutatni, arra a létet és sorsot kutató, ontológiai gondolatiságra, amely költészetének alapja. Mert szenvedélyes gondolkodó, képekben lát, ám fogalmakban érez, s korában nem is társak és példák nélkül való. Indulatai Adyhoz (is) kötik, valóság-felfedező szenvedélye Móriczhoz, gondolati állhatatossága pedig Babitshoz leginkább. Egy kérdésre azt válaszolta: mindent odaadna egy igazi versért! Tehát költőnek tudta magát, bár műfaji sokszínűsége párját ritkító. Összegyűjtött versei két vaskos kötetét lapozva elámulunk lírája bőségétől. Aztán a prózája, drámái, közírói munkássága! Több műfajban szól avatottan, ám mindig ugyanarról: a magyar nép-nemzeti lét és történelem gondjairól! Ennek okán úgy vélhetnénk, programos író. Pedig csak önmagát adja, belső lényét! Ő maga is, munkája is történelmi idők terméke, fogadtatása nem mindig egyértelmű. Pontosabban egyértelmű, egyesek számára mégis problematikus. A háború előtti időkben, amikor – az Ormánságban – a magyarság fogyásáról-pusztulásáról és a német-svábság térnyeréséről adott hírt, indogermán kultúrerők nacionalistának bélyegezték, a közelmúltban, persze más indoklással, kozmopolita beállítottságú kánonalkotók tehetik ugyanezt!

Bizony, a mindenható irodalmi kánonok! Uralják az irodalmi tért, nyomorgatják, felszabdalják és elsüllyesztik a köreiken kívül eső műveket, alkotókat. Másrészt mondják, hogy a kánon olyan (fogalom? jelenség?), amit egyetlen erős írói egyéniség is megteremthet! De hát akkor látni kell, hogy Illyés Gyula a huszadik századi magyar irodalom egyik nagy hatású és hiteles kánonját teremtette meg!

Tekintsük át vázlatosan azt Illyés-kánont! A Nehéz föld (1928), első verskötete többéves párizsi emigráció és világcsavargás utáni hazatérést tükröz, visszatérést a szülőföldre. ĺme a Tékozló című vers kezdősorai: „Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör / Megtért fiú porlepte cipőben némán várom a csókot,”; nehéz európai tapasztalatok és tudatosulás, avantgarde hetykélkedés után vissza a gyökerekhez! A versek költői hozadéka érezhető. Epikus elem mozgatja őket, tettek adják dinamizmusukat, mélyükön mégis titkok sejlenek. A tények képiségben oldódnak, érezzük átvitt érzékiségüket, hátterük látomásosan feldereng. S a látomásosság mélyén a sorok mögött, ott feszülnek a gondolati méretek. Illyés nemcsak új valóságot emel költészetté, a magyar népi élet anyagát, hanem – és főleg – új lelkiséget fogalmaz meg, korszerű paraszti életérzést. Ezt a valóságot, kora színvonalán először Petőfi emeli költőivé, megfogalmazza és láttatja Arany is, Illyés, tovább lépve, bensőjéből érzékelteti. Sajátjaként birtokolva intellektuális emelkedettséggel megfesti. A lelket keresi s mégsem pszichologizál. Költészetében később is ez az életérzés és létszemlélet nő és emelkedik, méretei egyre tágulnak, gyökerei ontológiai mélységekbe nyúlnak, a magyar népi-nemzeti lét korszerű értelmezéséig jutnak el, majd élete vége felé Kháron ladikjáig, hogy azon ússzon az örökkévalóság felé.

Prózája versei rokona, műfajszerűségükben is közeliek, lírai szintén. A Kora tavaszban regényhőse kamaszfővel „gazda” lesz, családfenntartó, kényszerből persze, a férfiak harcolni mentek. A Hunok Párizsban emigrációjáról tudósít, ahogy világszintű művészi inspirációkat és európai íróbarátokat szerzett, s olyan látásmódot, amely új fényben mutatta számára az otthoniakat. A Puszták népében pedig a gyökereket írja meg! Hagyományértékű irodalmi mű lett, klasszikus mű, történelmi tanúságtétel és dokumentum egy régvolt világról, amely évszázadok során megtartó erő, a létalapokat jelentő népi televény lehetett. Az Illyés-kánon értelme kirajzolódik: fizikailag és lelkileg egyaránt a nemzettestbe emelni a népi valóságot! ĺrói törekvéseit bár esztétikai elvek ihlették, a történelem szülte! Nem (csak) formakérdések izgatták, hanem a lét dilemmái, paradoxonjai. Ha prózatörekvéseit nézzük s például Móriczcal összevetve, míg ez a nép életében a drámát kutatta, lévén született prózaíró, Illyés a nehéz sors emberi szépségeinek teremtett művészi formát. Nem azért, hogy elkendőzze a mélységet, netán leegyszerűsítse, hanem hogy költészetté emelje! S mintha itt ellentmondást is éreznénk, hiszen a líra inkább ösztön, megérzés és titok, míg Illyésben rengeteg a gondolat! Látszat csupán az ellentmondás. A lírai érzékelés és tudati-gondolati minősítés tökéletes egysége ez, Illyés Gyula is jellemző sajátossága, tulajdona.

Hasonló tehetség óhatatlanul közéleti érdeklődésű. Az életes költőiség érdekli, nem az elvont szépség. Szenvedélye, mellyel tehetsége késztetéseit átéli, tettekre sarkallja. ĺgy számára a vers is tett s a próza is, a dráma s a közírás is, mert az igazságra tör! Olyan igazságot keres és fogalmaz, amely az életben iránymutató lehet. A nemzeti öntudat útkeresésének igazságát írja. Magyarok című könyvében – 1939 – drámai korban kutatja a magyar lélek történelmi nyomvonalait, értékeit és hajszálgyökérzetét. A háború utáni évtizedek a történelmi sorskérdések óriási dilemmáit hozzák számára, keresi a nagy egyéniségek válaszútjainak értelmét, a kérdésekre drámákban keres feleletet. Hogyan minősítsük hát Illyés Gyula életművét? A magyar nemzeti lét egyik erősáramát fejezi ki költőien s a kor színvonalán! Magyar költő lévén, nem nacionalista, sem nem antiszemita, a Balassi, Zrínyi, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, Babits sor folytatója. Lévén a huszadik század fia, életműve, egy megújuló Európa és formálódó, új nemzettudat tükrében maradandó értékként képviseli és mutatja fel, élő hagyományként és nemzeti értékként az emberiség talán legellentmondásosabb korszakát!