A szlovák kollégák is gratuláltak

Az első helyet a Terítéken publicisztikai műsor Előítéletek és sztereotípiák a szlovák-magyar kapcsolatokban című adásával vívták ki. Bárdos Ágnessel és Hushegyi Dórával, a Szlovák Televízió Magyar Adásának munkatársaival beszélgettünk.

Kategóriagyőztes műsorotok tavaly ősszel szerepelt az STV képernyőjén. Hogyan született?
Bárdos Ágnes: Megjelent Lampl Zsuzsanna szociológus Magyarnak lenni című könyve, és ez inspirált bennünket. Az volt az alapgondolat, hogy a könyv kapcsán fogunk beszélgetni arról, milyen magyarnak lenni ma Szlovákiában. Éppen akkor hozták nyilvánosságra azt a felmérést is, amelyből kiderült, a 15-18 éves szlovák fiatalokból az itteni magyarság váltja ki a legnagyobb ellenszenvet.
Hushegyi Dóra: Azt találtuk ki, hogy kihagyjuk a politikát, és a politikusokat, olyan vendégeket hívunk, akik a mindennapokon, a saját történeteiken keresztül tudják megmutatni a magyar-szlovák kapcsolatokat. Ha mondhatom így, ez a műsor a vendégek révén volt érdekes, meg a bejátszott riportoktól.
B. Á.: Vendégünk volt Lampl Zsuzsanna és Hunčík Péter, ezúttal inkább mint mediátor és közíró, nem mint pszichiáter, továbbá Róbert Haas, az STV munkatársa és Danka Kapitáňová. Robo Haas magyar gyökerű, és ebben a műsorban nemcsak a magyar gyökereit vállalta, hanem a zsidó kötődést is. Danka Kapitáňová rendező volt egykor, ma író, egy időben Komáromban is élt, és a férje kedvéért tanult meg magyarul.

Mivel kis szerkesztőségről van szó, nincs külön dramaturg, riporter, szerkesztő. „Multifunkciósan“ működtök.
B. Á.: Csapatmunka folyik.
H. D.: Debnár Klárának, a főszerkesztőnknek ugyan nincs ott a neve az oklevélen, de legalább annyira részt vett ő is a munkában, mint mi. Most éppen összesen hárman vagyunk a szerkesztőségben. Tulajdonképpen nincs olyan műsor, amelyben mind a hármunknak ne lenne benne a keze. Másként nem megy.

Előny ez vagy hátrány?
B. Á.: Valószínűleg nyugodtabb lenne az életünk, ha pontosan kijelölt feladataink lennének, nem arról szólna a téma, hogy az ember azzal jön be, a Terítékennel foglalkozhat, de közben helyzet van, el kell rohanni egy sajtóra vagy a híreket meg kell csinálni, mindent az adott szituációhoz igazítani.
H. D.: Nagyobb összpontosításra lenne lehetőség, ha többen készíthetnénk a műsorokat. Én az elmúlt nyolc évben külföldi televíziók szlovákiai tudósítójaként tulajdonképpen mindent csináltam, nekem ez nem különleges állapot, de nehéz. Sok a munka. De szeretjük.
B. Á.: Mindketten a rádióban kaptuk a „kiképzést“. Rádiós múlttal az ember valóban szinte mindent csinál.

Amikor lement a műsor, rögtön kaptatok visszajelzéseket?
B. Á.: Általában minden Terítéken után fel szoktak hívni emberek, de ez után jóval több, és főként sokkal több pozitív szlovák visszajelzést kaptunk.
H. D.: Rengeteg szlovák tévés kollégánk gratulált, hogy nagyon tetszett nekik, és hogy végre emberi hangon lehetett hallani valamit a szlovák-magyar kapcsolatokról. Hunčík Péter mondta, hogy több tucat telefont és e-mailt kapott, szinte csak szlovákoktól, akik azt mondták, hogy új dolgokat tudtak meg a magyarokról.

Kinek az ötlete volt, hogy benevezzétek a műsort a versenybe?
H. D.: Debnár Klárinak, a főszerkesztőnknek.
B. Á.: Nyilván jött egy infó a központi vezetéstől, hogy van egy ilyen lehetőség. Összeültünk, hogy eldöntsük, mit küldjünk be, és a kiválasztott anyagok között a Terítéken is ott volt.
H. D.: Paradox módon a mi műsorainknál előny, hogy feliratozni kell őket. Ennek köszönhetően a szlovák néző is érti, ami magyarul hangzik el.
B. Á.: 1994-ben eljutottam egy hazai magyar újságíró csoporttal Washingtonba, és ott nagyon fel voltak belőlünk készülve. Megmutattak egy angol nyelvű, nagyon szép kiállítású folyóiratot, Hispanic a neve, azzal, hogy ez az Egyesült Államok spanyol anyanyelvű polgárainak a folyóirata. És azt kérdezték, vajon mi miért nem csinálunk egy hasonlót, amelyet az itteni magyar újságírók írnának az itteni magyarokról a szlovák többségnek szlovákul. Nálunk ilyen folyóirat azóta sincs, úgy gondolom azonban, a műsoraink a feliratoknak köszönhetően valamiképp ezt a feladatot teljesítik.

Számítottatok a díjra vagy meglepetés volt?
H. D.: Engem nagyon meglepett, de szerintem mindenkit. Debnár Klári meg én mentünk a díjkiosztóra, mert Ági a Tompa Mihály Verseny országos döntőjén épp a Kulcsár Tibor-díjat vette át. Hát... nagyot dobbant a szívem, amikor felolvasták a nevünket.
B. Á.: Amikor Dóra elém tette a jelöltek listáját, és láttam, hogy ebben a kategóriában egy rádiós és egy televíziós műsor szerepel még, nem ismertem ugyan a zsűri összetételét, de bíztam a sikerben. Nem is a téma miatt, hiszen a szlovák-magyar viszonyról azokban a hetekben rengeteget beszéltek, és számos műsor foglalkozott a témával, abban bíztam, hogy a formai megvalósítás, vagyis hogy tényleg két magyar és két szlovák ember beszélget, felkelti a figyelmüket.

Mindketten tapasztalt újságírók vagytok, sokéves munka áll mögöttetek. Mit jelent a pályátok szempontjából ez az elismerés?
B. Á.: Nyilvánvalóan ösztönöz. Az igazán szép azonban ebben a történetben az, hogy tavaly volt huszonöt éve, hogy a Szlovák Televízió Magyar Adása létrejött, és ilyen elismerést még sosem ért el. Úgy gondolom, ez az elismerés nemcsak ennek a műsornak szól, hanem az itt folyó munkának is.
H. D.: Másfél éve vagyok a szerkesztőség tagja, úgyhogy én csak annyit tudok mondani, hogy nagyon-nagyon örülök neki.
B. Á.: Amikor Dóra megírta, hogy megnyertük, persze hogy nagyon megörültem, de hogy a szlovák szakma szemében mit jelent ez a díj, csak akkor tudatosítottam, amikor a folyosón tévés, híradós kollégák állítottak meg, hogy gratuláljanak.
H. D.: A zsűri tagjai részéről, akik arról döntöttek, hogy melyik lesz a legjobb műsor, számomra ez igazán óriási szakmai elismerés, mert olyan emberekről van szó, akik nem lehettek elfogultak senkivel és semmivel szemben.