A színésznő nem öregedhet meg, ha színháza nem felejti el

Oda, ahol az egyetlen bizonyosság az önbecsülés és a másokba vetett naiv bizalom volt. Az ő nemzedékének az otthonról hozott erkölcsi normákon és a magyar nyelven kívül nem volt más tulajdona. Milyen hatalmas és kibékíthetetlennek látszó ellentmondások között őrlődhettek? A minden elemében a kollektivista megnyilvánulások folyamatát magára vevő faluból elindultak a „közösség erejébe” vetett hitet hirdető, valóban azonban az egyéni, a szinte lelki elszigeteltségben megvívandó küzdelmeket kínáló, az új kommunista társadalmat jelképező városba. Nem szokás emlegetni azokat, akik nem bírták, s felőrlődtek az önmagukkal vívott állandó tusakodásban. Mert nekik önmagukkal kellett hadakozniuk. A felkészületlenséggel, az erkölcsi gátlásokkal, netán az önmaguk által már megsejtett tehetségükhöz erőszakolt küldetéstudattal.

Ferenczy Anna őstehetségként kezdte pályáját. Aligha véletlen egybeesés, hogy vele párhuzamosan, esetleg néhány év különbséggel Magyarországon olyan színészek vágtak neki a pályának a politika által felkorbácsolt öntudattal, mint Soós Imre, Törőcsik Mari, Szirtes Ádám vagy Horváth Teri. Ők azonban színművészeti főiskolán tanulták meg a szakmát, míg Ferenczy Annának, a gerencséri parasztlánynak a színpadon kellett mindent megtanulnia.

Szőke, derékig érő dús copfokkal állt a felvételi bizottság elé. Először tanulni akart, de játszani kellett! Szlovákia magyar falvaiban a színház jelentette az egyetlen szellemi elevenséget hozó művészetet. ĺrók költők még alig voltak, s ha igen, akkor is a dogmatikus irodalompolitika korlátai közé kényszerítve. Nem véletlenül kapott ekkora szerepet a színház. Közvetlenül és magyarul szólította meg a nézőt. Ez pedig a színész és a néző között minden kapcsolatot átértelmezett…

Be kell vallanom, mindazt, amit a most állami kitüntetést kapott Ferenczy Annáról leírtam, majd másfél évtizede vetettem először papírra. Ez a dolog színháztörténeti része. Ellenben sokkalta szomorúbb jelenség az, hogy a nyugdíjas színésznőt másokkal együtt mellőzi a színház. Igazából nem ismerem a tény hátterét, annyi azonban bizonyos, hogy egy színésznő életében soha sincs késő. Méltánytalan mellőzéseket képes elfelejteni egyetlen igazi szerepért. Nem a „nagy” szerepre gondolok itt, hanem az igazira, akár a Rómeó és Júlia Dajkájára vagy Peer Gynt Aase anyójára, esetleg Bernarda Albára. A színházi konvenciók szerint ezek nem főszerepek, viszont színésznőket avathatnak feledhetetlenekké pályájuk utolsó éveiben is.

Ezek a tények sem rendíthették meg hitét abban, hogy a pályára készülő fiatal tehetségeket segítse a Ferenczy Anna-díjjal, amelyet évente a Jókai Napok zsűrije ítél a legtehetségesebbnek látott fiatal színésznek.

Annyi bizonyos, hogy Ferenczy Anna, a nyitragerencséri parasztlány nagyobb szellemi terhet kapott az élettől: az ő értelmiségivé, művészszé válása lett a mai sorsdrámája is. Ez művészetének a lényege, ez adja belső küzdelmeinek szűnni nem akaró lobogását akkor is, amikor könyvekben rögzíti azt a világot, amelyben élt. Két életregénye, a Pitypangkoszorú és a Napraforgó mellett a gerencséri meséknek is emléket állított kötetében. Nem lepne meg, ha időközben a színházi pálya emlékezetét is papírra vetette volna.