A szerelem lakomáján

Ezzel a legendába hajló, teátrális művészi fogással indul Marsilio Ficino, az egyetemes kultúrtörténet humanista-reneszánsz óriásának ragyogó kommentárja a mintakép Lakoma című, a szerelemről szóló művéhez. A fenti fogás egy tradíció legitimálásának tipikusan humanista bélyege, ahogy Ficino műve sem igazán tartja be a kommentár kifinimult ókori módszereit, sokkal inkább egy antik már-már műfajjá váló megnyilatkozási típus és téma humanista rekapitulációjáról van szó. Marsilio Ficino tulajdonképpen újraszituálja Platónt, a szerkezetet redramatizálja, a kommentálandó antik egységeket, melyeket Bernardo Nuzzi jeles humanista szónok olvas föl, a lakoma résztvevői, kilencen, akár a Múzsák, rendre elmagyaráznak, értelmeznek. A platóni aktuálmozzanatok közül a kifejezetten naturalista jellegűeket mellőzi, viszont a lakoma életszerűségét biztosítandó olykor bevet egy-egy szépirodalmi fogást: az értelmezők személye például időközben módosul, a fiesolei püspökre jutó szövegrészt annak halaszthatatlan elfoglaltsága miatt Giovanni Cavalcanti magyarázza.

Marsilio Ficino és társai, a fratres in Platone (testvérek Platónban) alapjában véve egy a filozófiát és a teológiát egyesíteni vágyó világértelmezést próbáltak megvalósítani platóni alapokon. Ne feledjük, még Platón szentté avatása is szóba került. A hagyománykontinuumot mai, talán sokszor már-már betegesen rendszerező gondolkodásunk karakteres darabokra szabdalta, Ficino viszont nem látja szükségét a hagyományelemek halmazosításának, a kapcsolódási pontokat keresi, a dialógus lehetséges nyelvét, az antikká levést az adott kor értelmezői pozícióiból képzeli el, s így kapja nála a filozófia a vallásos „pia” (jámbor) jelzőtt, illetve a vallás a „docta” (tudós) bővítményt. A szépség isten ragyogó fénye, a szerelem pedig istenre irányuló vágy, mely a teremtés kiváltója és az üdvözülés záloga is egyben.

A szerelem révén a létbe vetett ember csorbasága kiegészül, s az ideákhoz való hasonulás törekvése révén isten szerelme mutatkozik meg a dolgokban is. A görög istenek a világlélek ideáiban lakoznak. Ficino értelmezői messze nem olyan dinamikus, olykor kontrasztív, illetve tipológiáiban is karakteres módszerekkel dolgoznak, mint az antik mű szereplői, a felmerülő eszméknek sincs akkora ütközőfelületük, mint például a neolatin hagyomány egyéb hasonló témájú dialógusainak.

Lorenzo Valla De voluptate című alkotása, mely a gyönyörről szól, például karakteres filozófiai iskolák nézeteit ütközteti egy hasonlóan konstruált lakoma-világban. Nála megütközik a sztoicizmus például a neves pajzán költő, Antonio Beccadelli epikureizmusával, illetve (feloldódás végett) a keresztény etikával. A lakomatradíció kontemplatív hangolású műfajvariánsa Cristoforo Landino (aki e beszélgetésben is részt vesz) Disputationes Camaldulensese már sokkal közelebb áll Ficinóhoz. A symposium-irodalom későbbi, magyarországi csúcsműve alighanem Bonfini beszélgetése a szüzességről, illetve a házasélet tisztaságáról. E variábilis és sokarcú tradíció fényében ragyog fel századunkból nézve a kommentáríró szépírói zsenialitása, aki egy teljesen parazita-műfajt önállósított és rendelt az eredeti mű mellé a symposium-műfaj vegyítésével. Ficino értelmezői módszereit az allegóriafejtés, az asztrológiai vonzódás, a mítoszértelmezés és a filológiai-teológiai iskolázottság jellemzi.

A platonikus szerelemtipológia antik orvostudományi kategóriákkal is gyakorta vegyül. A szerelem háromféle lehet: az égi Venus égisze alatt viruló, mely maga az angyali értelem intelligenciája, s ez elsősorban a kolerikusokra fenekedik, a tüzes lételemű egyénekre, a Venus vulgaris, mely a nemzésre koncentrál, s mely allegorikus szinten a világlélek képessége is egyszersmind, a szangvinikusokra, a levegő életelementumával szorosabban összefüggő létmódot nyert emberekre jellemző, illetve a harmadik típusú szerelemdaimón, a Venus bolygóját követőké, mely a flegmatikusokat és a melankolikusokat, illetve a víz és a föld alapelemének meghatározottságában élőket ragadja el. A szerelem tipizálható nyilai is jobbára asztrológiailag is kódolt áldozattípusokra nézve igazán veszélyesek. A szerelem őrületként, extázisként való értelmezése a Ficino korára már divatos platóni furor-tan folyománya. E furor egyik variánsa egyébként az irodalmi-művészi alkotás is, mint az számos költő, Platón-fordító tollán meg is fogalmazódott még Ficino fellépése előtt. Ficino értelmezőtársai kedvelik a hierarchikus rendszerképzést, mely mindig a többértelmű lebonthatóság, az allegória teremtő erejében mutatkozik meg. A test fölött a lélek áll, fölötte az angyal, afölött pedig isten. Ezen elementumok legalsó komponensei is – természetesen – kozmikus vonzáskörrel bírnak, a test szépsége például a Nap fénye. A test szépsége csáberővel hat a lélekre, s ha azon felülkerekedik, a szerelmes sorsa Narcissuséval lesz azonos, aki önmaga (tükörképe) iránti végzetes szerelmének áldozata lett. Az emberi lélek nyomorúságának itt találjuk meg egyik eredendő okát.

A végtelen tagolások, az aprólékos megfigyelések és ötletdús interpretációk dinamikus kavargása, a hierarchiák egyre látványosabb tornyosulása, az allegoriák egyre mélyebb rétegeinek feltárulkozása mind-mind hallatlan szellemi kalanddá avatja Ficino művét. Imregh Monika, Ficino magyarítója kiváló invencióval helyezte a fordítás elébe a szerző baráti előszavát, melyet a Janus Pannoniusnak ajándékba küldött példányba illesztett mintegy viszonzásul európai jelentőségű költőnk elégiáiért cserébe. A könyv utószava sokat foglalkozik Sandro Botticelli és Ficino viszonyával, kivált a Primavera-értelmezéssel, illetve a Vénusz születése című kép vizsgálatával, meggyőzően átütő újraértelmezést, véleményem szerint, mégsem kapunk.

Marsilio Ficino végre-valahára könyv alakban is megjelent magyarul, s már csak remélni tudjuk, hogy hasonlóan teret nyerhetnek a magyar gondolkodásban az olasz-neolatin humanizmus olyan klaszszikusai is, mint például Pico della Mirandola, Cristoforo Landino, Lorenzo Valla vagy Pontano.

(Marsilio Ficino: A szerelemről, Arcticus, Budapest, 2001)