„A szentek bevonulása” Pozsonyba

Nálunk nincs ilyen, Magyarországon viszont van: a földkerekség legjobban klarinétozó villamosmérnöke, Benkó Sándor alapította még középiskolásként, 1957-ben. Szerelmes volt ebbe a stílusba, ami alapkövetelmény, hiszen ha a mai dzsesszkonzisokat végigkérdeznénk, kevesen vágnák rá, hogy életük álma egy dixieland-zenekarban muzsikálni.

Benkó Sándor is tisztában volt ezzel, és idejekorán gondoskodott az utánpótlásról, így 2015 decemberében, amikor váratlanul meghalt, már ott toporogtak az ajtóban a lelkes fiatalok. A főnöki teendőket a harsonás-énekes Nagy Iván vette át, aki ötven éve játszik a zenekarban. A Benkó Dixieland Band nevet az egyik örökös tiltása miatt ugyan jelenleg nem használhatják, de ha minden igaz, egy hónap múlva már büszkén kiírhatják a plakátokra a mostani Dixie Kings of Hungary helyett. (A részletekről majd akkor.)

„Miért ragaszkodnak a régi névhez? Akik ilyen tehetségesek, bármilyen néven sikeresek lehetnek” – mondta valaki mellettem a zenekar április 9-i pozsonyi koncertjén a Just a Gigolo alatt, majd a When The Saints Go Marching In végén ismét. A válasz nem egyszerű, de azért megpróbálkozom vele, egy példával illusztrálva. 

Glenn Miller alig negyvenévesen, a második világháborúban zuhant le harci gépével. Az általa alapított big band viszont a mai napig Glenn Miller Orchestra néven működik, ami nemcsak a beazonosítást könnyíti a világ minden táján, hanem az alapító iránti tiszteletet, egy küldetés továbbvitelét is jelzi. Akik bekerülnek a zenekarba, mind imádják a szvinget, a big band hangzást, és igyekeznek olyan színvonalat hozni, amivel a mester is elégedett lenne. A közönség pedig nekik köszönhetően nem felejti el Glenn Millert, a csodálatos harsonást, zeneszerzőt és hangszerelőt, aki megreformálta a bigband-kultúrát.

Nos, ugyanez a helyzet Benkó Sándor esetében is. Utódzenekarról van szó, és fontos, hogy ezt mindenki tudja. A mester helyébe Dennert Árpád lépett, aki a klarinét mellett tenorszaxofonozik is. Ez a régi zenekarból hiányzó hangszer színesebbé tette a hangzást, ha úgy tetszik, új életet lehelt a klasszikus számokba. Legtöbbet talán a rendkívül technikás Szalóky Béla szólózik trombitán, de nehéz százalékot számolni, mert a szintén harmincas zongorista, Pintér Péter például ravasz módon akkor is szólózik, amikor kísér. A trombita–zongora-duóban előadott Sugar Blues a pozsonyi koncert egyik csúcspontja volt. A bőgős, Csikós Miklós egy gagyi popslágerből is dzsesszt csinált, a bendzsós Gáspár Pál pedig scattelni is nagyon tud. 

Végig érezni lehetett, hogy a zenészek bármerre el tudnának kalandozni, akár a free dzsessz irányába is, ha nem épp dixie-t játszanának. A közös részeknél pontosak, mint a vekker, ami ebben a stílusban elengedhetetlen. Ugyanakkor szívesen improvizálnak, akár egymás szórakoztatására is, például amikor egy-egy szólóba becsempésznek pár taktust valamelyik örökzöldből, vagy éppen filmzenéből, „finom utalásféleképpen”. A fejükkel vagy egy kézmozdulattal jelzik egymásnak, ki következik, aztán a főnök int, és minden hangszer visszaugrik a vezérdallamba, elképesztő ütemérzékkel. 

Ez a felállás abszolút nyerő. Hallani a hangszeres tudás mögött meghúzódó magabiztosságot, a zene tele van humorral és játékossággal, akár gyerekeknek is mutogatnám, hogy kedvet csináljak nekik a zenetanuláshoz. Ugyanakkor haladnak is a korral – ez már nem az eredeti, patinásan recsegő New Orleans-i dixieland, hanem huszonegyedik századi „bulizene”, bebopelemekkel megspékelve.