A Szemtől szembe részesei

A koreografált mozgás, az egymásnak végszavazó, de gyakran egymás szavába vágó és egymás szavára építő drámai dialógusok, valamint a fénnyel dolgozó vizuális effektek mellett az előadás része egy sajátos mozgóképes prológus. Az előadást ez a közelmúlt eseményeit elbeszélt történelemként (oral history) közlő mozi vezeti be, az elbeszélők megélt élethelyzeteinek és személyes vonatkozásainak adva teret. A történelmi viharokat megélt nagymamák (Kilo Krisztina és Derzsi Réka nagymamájának) interjúvallomásaival kezdődik a Szemtől szembe(sítés) – ezek az őszinte, nem megrendezett és megfésült, hanem emlékekből spontán feltörő vallomások a darab egyik, fő (tiszta) forrását képezik. Bár ez a mozgóképfolyamba rögzített narratív részlet különálló egységként vezeti fel az előadást, elhagyhatatlan szerves részként indítja el a dramaturgiai vonalat és teljességgel illeszkedik a színpadi játékba. Erre a filmvásznon verbálisan megelevenedő családi albumra köt ugyanis folytatólagosan a két színésznő már élőben elhangzó, dramatizált és minimalizált szcenikai eszközökkel megtámogatott vallomása. Mégpedig teszi ezt kimondottakkal és ki nem mondottakkal, megmutatott és jelzett szituációkkal, elhangzó és leírt mondatokkal, de a jelmezzel, a díszletelemekkel és az egyéb kellékekkel is úgy, hogy szellemileg és érzelmileg is töltekezik belőle. Az emberi való alapját adó humánumot meríti ki belőle abban a megélt színpadi jelenlétben, mellyel nyelvi, emberi és női vonalon saját identitásfejlődésüket tárják fel a szerteágazóan megjárt (élet)útjaikról – ez a darabnak az élethez elszakíthatatlan szálakkal kötődő színpadi realitása. Ennek vagyunk szemlélő részesei mi, nézők. És nemcsak egyszerűen szemlélői, hanem a darab nem kevés összetevőjének erősen átélő részesei is tudunk lenni. Mindaz ugyanis, vagy legalábbis annak túlnyomó része, ami előttünk Kilo Krisztina és Derzsi Réka mélyre ásó vallomásában megjelenik és előadásukban lezajlik – saját megéléseikből egymásra rétegezve humorosat, jót és kevésbé jót –, bennünket, a mi identitásfejlődésünk folyamatát és azzal együtt közösségekbe illeszkedésünk rögösségét is találóan megfogalmazza.

Érzelmi kötődésben és fogalmi vonatkozásaiban is a nagymama iránti vonzalom, a nagymama oda-vissza ható szeretete lengi körül és tölti be elejétől a végső pontig a színpadi szemtől szembe vizsgálódást időben és térben. A különféle méretű dunsztosüvegek (a befőttesüvegbe zárt termés a nagymama odaadó gondoskodásának, törődésének, elmúlhatatlanságának, teljes mindenének a jelképe) mindvégig jelen vannak a múltidézés megteremtésében, és ugyancsak sokféle funkciót betölt a gondolattömbök fűzésének menetében – leginkább jelképépítéshez használt törékeny és áttetsző elem. Ezekhez társulnak az üvegtáblák: a színpadtérbe belógatva a néző előtt zajló kirakós megidézőjáték törékeny darabjai. Ezeken, mint frissített napló- vagy krónikalapokon, elölről és hátulról szavakká, mondatokká fűzött betűsorokkal (az álmomból is felébresztenek, és fújom effektus) írott, ábrázolt formában jelennek meg a megéltek az utólag megszerzett tapasztalás fényében. Az üvegelemekből felépülő toronynak pedig azt kellene magába foglalnia, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hova tartunk és mivé leszünk. Felvértezve nagymamák meggyőző igazával (amit parafrazálok az egyik vallomásból): kemény idők voltak, nehéz életkörülményekkel, de fiatalok voltunk, megbirkóztunk mindennel, túléltük, itt vagyunk.