A szegénységről

Mondom én, mondogatom az adott tér, a tényleges idő és a történés hármas egységét, mondom a szükségszerűt, a tapasztalatból eredő törvényszerűséget, a végkövetkeztetést: szegények mindig is voltak és mindig is lesznek, még akkor is, ha Iksz vagy Ipszilon már nem lesz közöttünk. Szegények mindig is lesznek. Mint ahogyan mindig lesznek időleges kiváltságosok, hatalmaskodók, kapzsik. Most, a beérett gyümölcsök idején írom ide az utolsó nyári jelentést, mely szerint ma Oroszországban csupán 30 millió nincstelent tartanak nyilván! – harmincmillió koldusszegény nincstelen, s ezzel az adattal még büszkélkedni is lehet, éspedig ott, hol dollár milliárdokat taposnak sárba, költenek el a hatalom megóvására, s a napi olcsóságokra-rongyrázásra. Mégis..., hadd dicsérjem az adott tőkés társadalmat, amelynek asztaláról, íme, hullik-hulldogál a morzsa, morzsácska, és csak-csak jut belőle az éhenkórásznak is. Különben annak a senkiföldi nincstelennek ott a becsülete. Megélhet abból. Neki nem kell tartani a börtöntől, ha nem lop, nem pusztít. Békés nyomorban élhet mindhalálig, ha törvény ellen nem szegül. Nem úgy, mint Oroszhon olajmágnásai.

És dicsérhetném a magunk társadalmát is. A statisztikusok itt is dolgoznak. Kicsi haza. Kicsi nincstelenséggel. Leginkább akkor, ha a társadalom szempontjából érdekelten kategorizálunk. Feltüntetjük az anyagi nincstelenséget, miközben az értelmi, a szellemi és érzelmi fogyatékosságainkról megfeledkezünk.

Bizony ám! Akkor jönnénk csak igazán zavarba, ha kiderülne mindaz az igazság, melyet e kategóriák takarnak. És akkor feltehetnénk az első, immár haladó szellemű kérdést. Ha végre kutatómunkánk segítségével megállapítanánk, hogy az egyetemet és főiskolát végzettek ennyi és ennyi százaléka a növő követelmények árnyékában alkalmatlanná vált az adott feladatkör betöltésére. Ha végre beismernénk, hogy az iskolarendszerünk csődjét minden szinten kimutathatjuk. Csak úgy suttogva jegyzem meg, az utóbbi esztendőkben nem egy olyan érettségi bizonyítványt szerzett – tehát középiskolát végzett – fiatallal hozott össze a sors, aki a legelemibb matematikai vagy nyelvtani feladat elvégzésére sem volt képes! Mi ez, kérem, ha nem szegénység? Értelmi nívónk koldusszegénysége mint ok az okozatra! Arra például, hogy aki nem bírja értelemmel, majd bírja erővel-erőszakkal, könyökléssel...

Mondom, magát az összefüggések láncolatát kellene végre a vizsgálat tárgyává tennünk. És menten fény derülne mindarra, ami minden társadalmi közösség csapdája, s amit az emberiség történelmében sosem tudtak feloldani. Talán, mert nem is lehetett. Viszont a társadalom önvédő erői addig-addig csak kitartottak. A társadalomból kiszorítottak polarizált erői pedig ideig-óráig nem tettek kárt az adott társadalomban. S ha már tarthatatlanná vált a helyzet, hiszen mindenkit nem lehet börtönbe zárni vagy kivégezni, sem száműzni, akkor átfestették a társadalom cégtábláját. Került, amibe került! Akik megfizették az árát, megint csak a társadalom kirekesztettjei voltak.

ĺgy most aztán itt vagyunk. Egy új évezredben, amelyben alig látni derűs ábrázatú embereket. Alig hallunk gondtalan zsivajgást. Ám annál több az elsötétülő tekintet, a mély hallgatás. Miközben kategorizálunk-kategorizálgatunk. A bölcsebbje pedig belátja: az ember megváltoztathatatlan, s vele az emberi közösségek és társadalmak is. Különböző fokú nyomorunk pedig úgy hozzánk tartozik, mint az ég boltozatához az alatta úszó felhők.