A Sorstalanság dinamitja

„Rumlis lett az életem” – mondja nem sokkal azután, hogy ő lett a Svéd Királyi Akadémia idei kiválasztottja, a 2002-es év irodalmi Nobel-díjasa. Kertész Imre – hogy megmártózhasson itthoni barátai, ismerősei és nem utolsósorban olvasóközönsége szeretetében – berlini tartózkodását megszakítva pár napra Budapestre érkezett.

Komorság, befelé fordulás, távolságtartás helyett felszabadultság, mosoly, belső derű, teljes nyitottság. Mintha nem is azt az embert látnám, aki pár héttel ezelőtt, Faludy György születésnapi vacsoráján még megközelíthetetlen szoborként ült a vendégsereg körében. Kertész Imre nemcsak a szavakat, az embereket is közel engedi magához, amióta róla szól a világsajtó. Beszélgetni könnyű vele, válaszaihoz nem használ patikamérleget. De amikor arra kérem, „pecsételje meg” kézírásával szeretett Kertész-könyveimet, csak a nevét írja a cím alá. „Ne haragudj, többre nem vagyok képes – mondja. – Fáj a kezem. Megbetegedett. És éppen a jobb. Már az írógépet is félre kellett tennem. Laptopot használok. Annak sokkal érzékenyebbek a billentyűi.” Nézem, ahogy a toll elindul a hófehér mezőn. Mintha késsel vésné a nevét egy eleven fába. „Kertész Imre.” Csak az első beírás olvasható. A másik egyáltalán.

Esterházy Péter, akihez szoros barátság fűzi, a múlt héten azt nyilatkozta: „Büszke vagyok rá, hogy a Sorstalanság magyarul íródott. Ez nemzeti büszkeségem része. Nem Kertészt, magunkat mondhatjuk szerencsésnek, hogy ezt a könyvet a világ is ismeri, és tiszteli érte: a magyarokat.”

Igen, általam most ismét divatba jön a magyar irodalom. Ezt a szó legnemesebb értelmében mondom. Már a frankfurti könyvvásáron is ezt tapasztaltam.

Minden változik, csak az ember nem? A Die Zeit hasábjain ugyanis arról beszélt a minap, hogy Magyarországon még mindig antiszemitizmust és idegengyűlöletet érez.

Magyarország sajnos, még mindig nem nézett szembe a szekrényben rejlő hullával. Vagyis a holokauszt kérdésével. A magyar zsidóság szisztematikus legyilkolásával. Ez pedig része volt az európai zsidóság megsemmisítésének. Az európai tudatban, a nyugat-európai szellemi is művészi tudatban ott a holokauszt, de ahogy a németek mondják: civilizációs törés után vagyunk. Ami annyit jelent, hogy Auschwitzban kétezer év etikai kultúrája égett el. Nullponton vagyunk, és most mindent magunknak kell felépítenünk, ha ismét európai kultúrát akarunk teremteni. Magyarországon ezt még mindig nem tudják. Mint ahogy azt sem, hogy ha egy nép szembenéz a saját történelmével, a saját vétkeivel, az semmiképpen sem csökkenti az értékét, vagy hogy divatosabb szóval fejezzem ki magam: az országimázsát. Épp ellenkezőleg! Az önreflexió által mindig gazdagabb lesz a nemzet. Európai konszenzushoz csak úgy juthatunk el, ha tiszta tekintettel mérjük fel a történelmünket. És nemcsak az elmúlt negyven év történelmét, hanem a harmincas évekét is, sőt Magyarország történelmét a trianoni békekötés óta. Amikor Auschwitzba vittek, senkitől sem kaptam ígéretet, hogy Nobel-díjat kapok érte, de bízom benne, hogy ez a nem mindennapi elismerés hozzásegíti az országot ahhoz, hogy bátran szembenézhessen a holokauszt tényével. Ennek ugyanis nagyon nagy haszna lesz a konszenzus megteremtésében.

Mit érez, amióta Nobel-díjas írónak tudhatja magát?

Hálát, szeretetet és jóindulatot. Az a rengeteg energia, amit a műveimbe fektettem, most mind visszasugárzik rám. Nehéz volt kivárni ezt a bizonyos napot. Nagyon sokan gyötörtek már azzal, hogy megkapom a díjat. Az irodámban voltam Berlinben, amikor közölték velem az Akadémia döntését. 13.00-kor jelentették be Stockholmban, de mert sem 13.01-kor, se 13.02-kor nem hívtak, azt mondtam a feleségemnek, hogy „na, ezt is megúsztuk!” Aztán 13.03-kor megszólalt a telefon, és hivatalosan közölték velem, hogy nekem ítélték a díjat. És elkezdődött ez a mérhetetlen őrjöngés. Egyelőre nem is tudok dolgozni. Nincs mikor. Meg kell várnom, míg elcsitulnak a dolgok körülöttem. Felfoghatatlan számomra ez a hatalmas szeretet. A Nobel-díj átadásakor általában fanyalogni szoktak az emberek. Azt kérdezik: „Miért éppen ő kapta?” Én meg csak a szeretet érzem.

A magyar írók közül ön kinek adna Nobel-díjat?

Krúdy Gyula nagyon megérdemelte volna. Sokan Illyés Gyulára esküsznek, tudom. Szerintem Krúdy jobb író volt, és sokkal fontosabb Magyarország számára. De Kafka és Thomas Bernhard sem kapott Nobel-díjat, pedig ők is megérdemelték volna. Nekem szerencsém van, mert négy könyvemet az anyanyelvén olvashatta a Svéd Királyi Akadémia.

Krúdy mellett kit szeret még a magyar klasszikusok közül?

Például Szomory Dezsőt, aki még mindig margón szerepel a magyar irodalomban. Én viszont az ő műveit nagyon szívesen tekintem előzménynek a saját prózámhoz.

Sorstalanság című regényének, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy Nobel-díjat kapott, nem adatott egyenes út a magyar olvasókhoz. 1973-ban írta, de csak két évvel később jelenhetett meg. Mivel utasították vissza?

Ez a könyv a diktatúra körülményei között született, de egy másik diktatúrát ábrázol. Az irodalmi hatóságok valamiféle rejtett dinamitot sejtettek benne, ezért nem szerették. Tudták, hogy a regény a szabadságról szól, azt pedig nemcsak akkor kellett nélkülöznünk, amikor a koncentrációs táborba vittek, hanem akkor is, amikor a könyvet írtam. Pedig, aki nem szabad, az nem ember. Az előtt csak a vegetáció lehetősége nyílik meg. Én gyerek voltam, amikor elvittek, tizennégy éves, de annak a mechanizmusát, hogy miképpen lehet tömegeket manipulálni és megölni, valójában csak felnőttként, a sztálini és a későbbi diktatúrák alatt éreztem meg. A Sorstalanságot a Magvetőhöz vittem be először, de a kiadó akkori vezetője, Kardos György azt mondta: ő ezt nem adja ki, mert antiszemita könyv. Később aztán Illés Endre vállalta a megjelentetését a Szépirodalmi Kiadónál.

John Updike és Philip Roth, akik a Nobel-díjat tekintve vesztesként könyvelhetik el ezt az évet, olvashatták a Sorstalanságot?

Remélem, nem jutott a kezükbe. Eddig két könyvem jelent meg angolul, de mindkettő csapnivalóan rossz fordítás. Nem is fordítás! Egészen más könyvet írtak, ami nem is hasonlít az enyémhez. Egy icipici amerikai kiadó vette meg annak idején a jogokat, de most már örülök, hogy nem ez a fordítás fog elterjedni a világon, mert mindenki joggal kérdezné, hogy „Miért kapott ez a szerző Nobel-díjat, ha ilyen vacak szöveget írt?” Sajnos, az ember ezen a téren is kiszolgáltatott. Egy New York-i kiadónál szerencsére most újrafordítják a Sorstalanságot, és úgy tudom, egy nagyon tehetséges ember dolgozik rajta.

Idegen nyelven a legtöbb könyve német fordításban jelent meg. A dokumentációját is a német kiadója küldte be a Svéd Királyi Akadémiának. Ebből nem nehéz arra következtetni: a németek szeretik önt. Ezért választotta alkotómunkája színhelyéül Berlint?

Egyéves ösztöndíjat kaptam tőlük, hogy megírjam következő regényemet, amellyel le is zárom a holokauszt-témát. Ennek a cselekménye Budapesten játszódik a fordulat évében, de 1999-ben íródik. A történet azonban visszanyúlik a hetvenes évekbe, a Brezsnyev-korszak szörnyű tespedtségébe. Itt már nem azok a hősök, akik közvetlenül átélték a holokauszt eseményeit, hanem a második generáció, amelyre örökségként maradt ennek terhe, s ezzel kell megküzdeniük. Ami pedig a kint tartózkodásomat illeti: Németországban eddig valóban jobban ismertek, mint itthon, hiszen a zsidók elpusztítása nálunk igen kevéssé van jelen a köztudatban. Ezzel eddig nem foglalkozott kellőképpen a társadalom. Egyébként azt szoktam mondani: az én hovatartozásom az, hogy nem tartozom sehova. Vagy ha mégis, akkor a gyökértelen zsidókhoz. Azokhoz, akiket Auschwitz tett zsidóvá és a nyelvi kultúrájuk, amelyet abban az országban tettek magukévá, ahol felnőttek. Hogy miért szeretek Berlinben? Én már tudom jól, mit jelent egy ember számára a bezártság és mit a nagyvilág. Ady miért szeretett Párizsban, Márai Sándor miért élt Rómában, Frankfurtban? A magyar írók ugyanúgy kötődnek egy-egy európai nagyvároshoz, mint a hazai földhöz. Olyan helyeket keresnek a világban, ahol óriási energia gyűlik fel, ahol a művészet, az alkotás teljes egészében kiteljesedhet. Egy ilyen városban a világ művészetével lehet kapcsolatba lépni, ami hatalmas inspirációt jelent. Számomra most Berlin ez a hely. Nem fogadom el azt a nézetet, hogy Auschwitznak a német kultúra volt az oka. Ez hamis állítás. Egyébként Németország ma példamutatóan demokratikus ország. Vegyük csak figyelembe a legutóbbi választásokat. Kiderült, hogy antiszemitizmussal nem lehet szavazatokat gyűjteni. Úgyhogy remekül érzem magam Németországban. Minden feltétel adott ahhoz, hogy kellemes környezetben írhassak.

Gondolom, örömmel tölti el az is, hogy a Nobel-díjjal járó összeget nem fogják megadózni Magyarországon.

Én ezt az összeget, úgy érzem, teljes egészében megérdemlem. Negyven év bezártság után fel tudom használni.