A sarkvidéki táj romantikája

Minden kiállítást úgy kellene megnéznünk, hogy ezek az utolsó képek, melyeket látunk. Minden képet úgy kellene készítenünk, hogy az az utolsó fénykép, amellyel üzenhetünk. Remák Béla minden képével ilyen utolsó üzenetet küld; utolsó híradást egy világról. Milyen ez a világ? Mit sugall számunkra egy fűcsomó, egy lucfenyő vagy egy jégtömb? Azt, hogy a világ nem emberközpontú, hogy az ember csak egy parányi része a mindenségnek. Ahogy a taoisták emlegették: az ember nem más, mint egy szőrszál vége egy ló testén.
Remák Béla olyan fotográfus, aki nem akar megfelelni a kurrens művészetelméleti elvárásoknak, nem törődik a trendekkel, nem akar mindenáron új típusú esztétikát; hanem következetesen kitart egyfajta szemlélődő, meditatív művészet- és életfelfogás mellett. Az ő esetében ugyanis a művészet gyakorlása nem felvett póz, nem is erőltetett életpálya, amit a hírnév vagy a siker motivál. Hanem van egyfajta vele született szenzibilitása, különleges érzékenysége, amelylyel a világ felé fordul.
A mi szemünk már ellustult a sok vibráló monitortól, ellustult attól, hogy a képernyőkről másodpercenként 30 képsor villan felénk; mi már megszoktuk azt, hogy a vizuális élményt készen kapjuk, nem kell megdolgoznunk érte, nem kell gondolkodnunk hozzá.
S akkor jön egy Remák Béla, aki ráébreszt bennünket arra, hogy látásunk és vizuális gondolkodásunk mennyire felszínes, mennyire elkorcsosult. És azt követeli tőlünk, hogy igenis nézzük meg jobban azt a szürke felhőt, nézzük meg jobban azt a jégtömböt, mert még a legkisebb részletben, még a legszürkébb szürkében is ott rejlik a csoda. Az angyal, mint tudjuk, a részletekben lakik.
Amikor Ludwig Wittgenstein úgy döntött, hogy két évre a norvégiai Skjoldenbe költözik, egy fjord partján álló parasztházba, hogy az emberektől és a társadalomtól távol, minden zavaró tényezőt kizárva csak a világ megfigyelésének szentelhesse idejét, akkor Bertrand Russell megpróbálta őt lebeszélni. „Azt mondtam neki, hogy sötét lesz ott – emlékezett vissza Russell –, mire azt felelte: gyűlölöm a napfényt. Azt mondtam neki, hogy egyedül lesz, és magányosnak fogja érezni magát – mire azt felelte: csak prostituálom a lelkemet azzal, ha intelligens emberekkel beszélek. Azt mondtam neki, hogy teljesen megbolondult. Mire azt felelte: isten óvjon a normális gondolkodástól.” Szerencsére Remák Béla sohasem volt normális gondolkodású. Hivatalos életrajzában csak annyi szerepel, hogy tanulmányait a prágai Képzőművészeti Akadémián fejezte be, s jelenleg is ott dolgozik „szakmai konzultánsként”. Azt már kevesebben tudják róla, hogy a 80-as években – középiskolás diákként – disszidálni próbált, de elkapták. Volt postás, volt a szepsi Jednotában a lépcső alatti kis fényképelőhívó alkalmazottja (Köteles Szabolcs szíves közlése), dolgozott asztalosként, s emlékezhetünk arra is, hogy néptáncos körökben milyen botrányt kavart az a koreográfia, amit Belosz Mari Remakisz néven rendezett „audiovizuális” tánccsoportjának; de volt a vakok és gyengénlátók kerékpáros-válogatottjának edzője is, ő indította el a pályán például Szojka Jánost, aki a sydneyi paralimpián bronzérmet szerzett.
Ahányszor alkalmam volt meglátogatni a Remák családot, Bécit mindig ugyanabban a pózban találtam: ült a rekamié szélén (mindig a bal szélén), és töprengett. S aztán mindig előrukkolt valami nagyszabású tervvel. Legutóbb éppen azzal, hogy motorbiciklivel tesz egy körutat Skandináviában és a Baltikumban. A Szürke című tárlat képeinek egy része ezen az úton készült. Néhány pedig egy jégtörő hajóval tett utazás során. Megkérdezhetik: vajon mi a lenyűgöző az egymásra torlódó jégtáblákban (már azon túl, hogy, mint tudjuk, bennük laknak az angyalok)?
Erre hadd válaszoljak egy anekdotával. Amikor Roald Amundsen norvég sarkkutató először tekintett végig az Antarktisz végtelen hómezőin, a horizonttal egybeolvadó, mindent beborító fehérségen, akkor állítólag így kiáltott fel: „Sosem láttam még ennél szebb és vadregényesebb tájat!”. Ez a mondat akár Remák Béla Szürke című kiállításának a mottója is lehetne.

(Elhangzott Dunaszerdahelyen, a Csallóközi Múzeumban. A tárlat november 8-ig tekinthető meg.)