A reformáció emlékünnepe a protestáns egyházakban

Az őszhöz olyan sok minden kapcsolódik! Néha egész ellentétes életérzések; a természetben valami csodálatos színvilággal, ami egyszerre gyönyörködtet, és az elmúlásra emlékeztetve el is szomorít. Petőfi A puszta télen című versében olyan gondatlan rossz gazdának nevezi, s ugyanakkor egy másik költeményében azt mondja: „itt van újra, s szép, mint mindig, én nekem”. Életünkben, gondolatainkban, történelmünkben is jelentős események kapcsolódnak hozzá. Már rég nem vagyok diák, de a szeptemberi évkezdés sokkal mélyebben rögződött belém, mint a januári. Vagy itt van a közelmúlt nemzeti történelméből 1956 októberének édes-keserű emléke.

Az ősz ilyen termékeny idő. Ezt idézi fel a protestáns egyházak életében október 31-e, a reformáció emlékünnepe. Szinte ez az egyetlen ünnepünk, amelyik nem közvetlen Jézus életéhez kapcsolódó üdvtörténeti alkalmakon nyugszik. Honnan is ered ez az ünnep, és mi is történt valójában ekkor? 1517. október 31-én egy tudós Ágoston-rendi szerzetes, a teológia doktora és a wittembergi szász egyetem professzora levélben tesz panaszt Albrecht mainzi érseknél a búcsúhirdetők és a bűnbocsátó cédulák árusai miatt. Leveléhez 95 tézist mellékel, melyben nyilvános hitvitára hív tudós teológusokat a kérdéssel kapcsolatban. Ezt a szerzetest Luther Mártonnak hívták, s a hagyomány szerint téziseit még ugyanazon a napon kiszögezte az egyetem hirdetőtáblájának számító wittembergi vártemplom kapujára. Nem egyházszakadást célul tűző törekvés volt ez, csupán a kor hivatalos római irányzatának deformációira történő válasz, egy „re-formáció” igénye. Ám az akkori pápaság ezt az igényt nem tudta magáévá tenni és elfogadni, ezért 1520. június 16-án egy pápai bulla kiátkozással fenyegeti meg Luthert. Ő azonban ezt a bullát 1520. december 10-én nyilvánosan elégeti, és ezzel meg is pecsételődik az egyház e reformirányzatának különválása. Nem hatalmi vita volt ez a két fél között, de nem is egy szociális forradalmi hullám, mint ahogy ezt korábban belénk sulykolni igyekeztek. Az üdvösség, a megigazulás kérdésének különböző értelmezéséből fakadó lelki, teológiai mozgalomként indult. Fő tézisei a „sola gratia” (egyedül kegyelemből), „sola fide” (csakis hit által), „sola scriptura” (egyedül a Szentírás alapján) is ezt igazolják. Ehhez kapcsolódott a „solus Christus” (egyedül Krisztus által) elve, s vele Krisztusnak mint az egyház egyedüli és legfőbb tekintélyének elfogadása. Mikor a speieri birodalmi gyűlésen 1529-ben a szász választófejedelem, s vele együtt további öt fejedelem és 14 birodalmi város küldötte nem volt hajlandó elfogadni a reformációt elítélő nyilatkozatot, és tiltakozásuk kifejezéseként protestáltak, ezt követően őket, s a később hozzájuk hasonlókat „protestánsoknak” nevezték. ĺgy jöttek létre a reformáció különböző irányát követő, általános megnevezés szerint protestáns egyházak.

A magyar protestánsok legnagyobb része később a reformáció egy fiatalabb, helvét ágához csatlakozott. Ennek az iránynak legmeghatározóbb alakja Kálvin János volt. Ezek az őszi napok az ő életében is meghatározóak. 1533-at írnak akkor, mikor egyik barátja, az orvos Nicolas Cop számára, akit éppen akkor választottak a párizsi egyetem rektorává, megírta a székfoglaló beszédet. Ez hagyományosan mindenszentek napján hangzott el az egyetemen. Ebben olyan nyíltan tett hitet az új lutheri eszmék mellett, hogy mindkettejüknek menekülniük kellett Párizsból. Kálvin előbb Bázelben élt, ahol megírta és kiadta fő művét, az Institutiót (A keresztyén vallás rendszere). Innen Genfbe megy tovább, ahol az európai protestantizmus egyik fellegvárát hozza létre iskoláival és az egyház szervezeti felépítésével. (Max Weber szerint ez a modell meghatározó volt a nyugat-európai típusú demokráciák kialakulásában.)

Viharos és sokszor véres századok teltek el azóta. A nagy hitviták lángjai elcsitultak. A római egyházban is volt közben egy II. Vatikáni Zsinat.

És lassan kezdjük egymást jobban érteni.