A párbeszéd keresése

PUNTIGÁN JÓZSEF

Ezt követőn közel 30 évig nem jelent meg irodalmi munkája. Aktív pedagógusként egyebek között szlovák nyelvkönyveket szerkesztett magyar iskolák részére.

Áttörést az 1989-es rendszerváltás hozott, ami után már nem kellett öncenzúrát alkalmaznia.

Ezt megelőzően sem tűntem el teljesen, voltak írásaim, amelyek megjelentek, de ezekre mindig oda kellett figyelni, nehogy megszóljanak értük. Újságírással is foglalkoztam. A változások után valami felszabadult bennem. Közelebb került hozzám a próza. A versnek más dimenziói vannak, nagyon ritkán térek hozzá vissza, s ha igen, akkor is csak a fiókba, pontosabban a számítógépbe kerülnek.

Első, 1998-ben megjelent prózakötetét további 11 követte. A legújabb a tavaly, év végén megjelent Háborús ügyek című esszékötet. A Torony és a Keresés című kötet is elbeszéléseket, novellákat, tárcákat tartalmaz. Miért került munkásságában előtérbe a próza?

Erre nem tudok választ adni. Sok író kezdte verssel, azután pedig prózával folytatta. A vers megkötött, és nem találtam meg benne azt a szabadságot, amit egy prózában ki lehet fejezni. Persze prózát sem egyszerű írni. Fontos kritérium számomra az olvasmányosság, amiért azért meg kell dolgozni. Vannak elbeszéléseim, amelyek kétoldalas mondatokból állnak. Elég nehéz az ilyet összehozni, de van egy sajátos ritmusa. Ahogyan a versnek, a mondatnak is van ritmusa, a formának is van tartalmi mondanivalója. Ezt kell úgy kombinálni, hogy meglegyen a sajátos hatás.

Írásai műfaji kérdést is felvetnek, hiszen novellaként, elbeszélésként vagy ezektől eltérően is lehet értelmezni őket.

Általában elbeszélésekről szoktam beszélni, nem novellákról. A szakirodalom a kettő között alig tesz különbséget. Az elbeszélés rövidebb, a novella hosszabb mű. Az angolban a regény elnevezése „novel”, azaz ez a novella egyik változata. Amit én írok, nem regény. Elbeszélek, elmondok egy bizonyos dolgot. Többen próbáltak választ keresni arra, hogy a Keresés történetei milyen műfajba sorolhatók, de igazából nem tudták meghatározni. Vannak benne lírai hangulatú szövegek, amelyeket prózaversként lehetne meghatározni, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mondanak-e valamit az olvasónak. Szerintem ez a fontos. A mű késztessen továbbgondolásra, a befogadóban kell, hogy befejeződjön. Meggyőződésem, egy könyv akkor jó, ha tovább működik az olvasóban. Ha azzal teszi le a könyvet, hogy jól van, nincs tovább, akkor az igazából nem jó könyv.

Témái között előkelő helyen szerepel az életünket behálózó kérdések, érzelmek problematitája. Például a magány. Pesszimista?

Szokták mondani, hogy pesszimista világképet tükröznek az írásaim. Én ezt nem mondanám. Végül is, ha adódik egy nehéz helyzet, amiről be kell vallani, hogy van, akkor keresni kell azt az ajtót, ablakot, amelyen keresztül onnan ki lehet menni. Az egyik könyvbemutatón kifogásolták, hogy miért tettem a címlapra Brueghel képét – talán hozzá akarom magamat hasonlítani?! Nem erről van szó! Brueghel megfestette a Bábel tornyát, azt az ismert bibliai történetet, amely manapság még aktuálisabb, mint akkoriban. Nem tudunk szót érteni egymással. Ez az élet minden területén észrevehető. Elmegyünk egymás mellett, magunkat helyezzük előtérbe, mert mást nem vagyunk képesek meghallgatni. Ebből ered az a magány, amiben gyakran találjuk magunkat. A mai világ olyan, mint a tévéreklámok sugallta kép: ha nem használod a legújabb mosóport, nem is vagy ember. A másságot pedig képtelenek vagyunk elfogadni.

Miskolcon él. Milyen érzés kintről nézni Szlovákiára?

Lélekben pozsonyi vagyok és az is maradtam. Csak belülről tudok Szlovákiára nézni. Amit Magyarországon látok, azt is szlovákiaiként élem meg. A magyar médiában az ország belügyei mellett legfeljebb Erdély szerepel, és a melldöngetésen túl véget ér a magyarsággal való foglalkozás. Ha bemegyek egy könyvesboltba, ott esetleg találok egy Grendelt, ritkábban Tőzsért, s ezzel vége. A szlovákiai magyar irodalom lényegében nem létezik. Vannak kollégák, akik itt-ott irodalmi lapokban publikálnak, de a boltokban nem látom a könyveiket.

Milyen tanácsot tudna adni az irodalomoktatáshoz? Ön milyen irányba terelné?

Az irdalom nem csak annyiból áll, hogy az író megszületett, élt majd meghalt – ahogyan ezt manapság tanítják. Szóval nem a lexikális tudás a lényeg, hanem a művek megértése. Hogy bele tudjak gondolni, mit is akart mondani az író, majd bennem tovább tudjon folytatódni a megismert gondolatsor. Erre a gyerekeket fel kellene készíteni, és éppen ez a módszer nincs jelen a mai oktatásban.