A Nyugat nem alkuszik – a magyar irodalmi zombik képregénye

Érthető, hogy éppen egy amerikai biztosítótársaság, a New York Life Insurance Company impozáns, Erzsébet körúti épülete ad otthont az inváziónak, meg aztán a helyén valamikor éppen egy sámánfa állt. A megszállottakkal a Nyugat íróóriásai veszik fel a harcot, rájuk nem hat az átok – hogy miért, a sztori egyik nem spoilerezendő fordulópontján derül ki. A történet tehát áthallásos, de erényei nem merülnek ki ebben.

A globális popkultúrában korántsem példa nélküli, hogy a kollektív emlékezet megkérdőjelezhetetlen tekintélyeit alantas cselekményekre fogják, gondoljunk csak a szintén comicsban megalkotott vámpírvadász Abraham Lincolnra. De Csepella ötlete, s főleg hogy az ilyen volumenben valósult meg, a magyar popkultúrában alighanem előzmény nélküli. E graphic novel valódi „alnyomatát” tehát a kultusz képezi, a kultuszhoz fűződő befogadói elvárások és berögződések működtetik a képi és nyelvi akciókat. Mindehhez persze az kell, hogy a figurák épp annyira legyenek karikaturisztikusak, amennyire kell, de képesnek kell lenniük túllépni a kulturális tradícióban élő imágójukon.

Karinthy természetesen humoros, Kosztolányi laza, Ady iszik és egoista, de hál istennek, tudnak még valamit. És Babits? Roppant találóan fogalmaz Nyáry Krisztián a kötet fülszövegében: „Íme Babits Mihály és Quentin Tarantino találkozása a boncasztalon...”

Tarantino neve már a könyv borítójára pillantva is beugorhat az olvasónak. Maradva az állóképnél, a Kill Bill első részének moziplakátján virító sárgára gondolok most elsősorban, ami már szintén egyfajta intermediális utalás volt az amerikai négyszínnyomású képregények harsány világára. Csepellánál szinte egyeduralkodó szín a sárga, amely egyrészt hozza a comicsos fílinget, másrészt érzékletes és metaforikus jelölője a New York kávéház bensőjét elöntő arany bevonatoknak. Amúgy mindennek lehet a színe sárga, Kata érzéki köntösének (feketével), Ady mellényének, Móricz zoknijának, no meg a vérnek. De a lényeg, hogy – főleg a másik alapszínnel – a feketével kontrasztban, a jelenetek dinamizmusáért, a káosz eluralkodásáért lesz felelős.

Mindezt a kreatívan használt panelek elhelyezése is erősíti. Sokszor törik meg a balról jobbra, illetve a lefelé való olvasás rendje, ahogy a szóbuborékok is áttörik a panelek kereteit, gyakran úgy indáznak, akár a New York szecessziós növénydíszei. A maga kaotikus áramlásában így születik meg a hely, a kép és a történet poétikus egysége.

De néha az az érzésem, hogy a szerző túltolja a káoszt. Az inváziós narratívából is következő tömegjelenetekben egyre gyakoribbá válik, de néha mintha magunk is elvesznénk, és olykor a sárgából is megárt a sok. Indokolatlannak érzem továbbá a szerzői kiszólásokat, pl. a fejezetzáró passzusokban elhelyezett zeneajánlók és magyarázatok formájában. (Ízlés dolga csupán, de azt sem szeretem, ha a szerző „hellóbellóval” köszönti az olvasót.) Nem különösebben értem ezek funkcióját, a szöveg-kép hullámvasút nélkülük is elég reflektált. És rohadt jól működik.

Csepella Olivér: Nyugat+Zombik. Corvina, Budapest, 2017. 264. old.

Értékelés: 8/10

Vida Gergely