A nyelv teremtő ereje

Engem a „valaminek a valamije” típusú címszerkezet már jó ideje nem hoz lázba, Szászi Zoltán könyvének hosszú címét is higgadtan vettem tudomásul. Fenntartásaimat a könyv magával ragadó borítója sem oszlatta el: azt gyanítottam, múltidézés lesz, fénykép-előszedegetéssel, nagyapával, gyerekkori élményekkel, oldalági rokonokkal, miegyebekkel.

Az aggályokat azonban szerencsére feledtette a szöveg. Noha közben minden előítélet igazolódik is, sőt. Nemcsak képnézegetés van, hanem ennek indokolatlan felfüggesztése is, aztán elbeszélőváltás hangnemváltás nélkül, továbbá rokoni és baráti szálaknak felvevése s azonnali elejtése, magának a szövegalkotásnak, a könyv íródásának a figyelemmel kísérése, miegyebek.

A Szászi-könyv szövege abban kiváló, hogy nemcsak az olvasó esetleges higgadtságát számolja fel, hanem távolságtartását is megszünteti. Mindenekelőtt azzal a hajmeresztő lavírozással, amit a bölcseleti esszéregény és a töredék történetkékből építkező kisregény közti mezsgyén véghez visz. Teszi ezt egyebek közt ügyes kis fejezetekre tagolással (szerencsés és kevésbé szerencsésnek mondható fejezetcímekkel). Ez a szerkezet alkalmasnak bizonyul arra, hogy a művet össze- és fenntartsa. Szerkezeti összetartó erő tulajdonítható a különféle ismétlésalakzatoknak is: mondatok, bekezdések sokszorozódnak, ezek azonban gyakran a gondolkodó alkotó egy-egy frappánsnak vélt tételét reprodukálják, sajnos, mert az így kihangosított üzenetek inkább a szöveg kárára vannak, semmint hasznára, egyszeri felbukkanásuk is azonnal kiolthatja az esztétikai élményt: „A bolond azt írja, amit tud, a bölcsnek tudnia kell azt, amit ír.”

Eredményesebbnek tűnik a nyelvi ritmus. S éppen ez az, ami a művet irodalommá teszi: akár egyetlen mondat háromszori megismétlése („Nem is fontos. Nem is fontos. Nem is fontos.”) a maga helyén nagyobb élvezet, mint a gondolati szálak összessége. Ilyenkor látszik igazán a nyelv teremtő ereje. Hogy nem esetleges ismérvről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szavak is folyamatos ismétlődésnek, korrekciónak vannak kitéve, néha csak újraíródnak, máskor az igék ideje, személye változik, a névszók száma stb. – mintegy fenntartva annak nyelvi lehetőségét, hogy emígy s amúgy is lehet, lehetne, lehetett volna. Ami visszaigazolja a szöveg cselekményét, mely nem egyéb, mint az én, az én világának körülhatárolása, összerakása.

Egy eleve lehetetlen feladatot kísérünk figyelemmel: az elbeszélőnek megtett életrajzi szerző felépítése nem emlékek, hanem felejtés által. Szászi Zoltán szerencsére tudja, mit felejtsen, pontosabban azt tudja, mit nem kell megírnia ahhoz, hogy a szöveget irodalomnak, ezen belül pedig jó prózának tarthassuk. S ez nem csekély prózaírói tehetségre vall. Innen nézve látszik az is világosabban, miért szerencsés (mégis) az alkotás folyamatának rögzítése: ez szépen elkerüli az ilyenkor gyakori hibákat, s jószerével csak az alkotó folyamatos jelenlétére korlátozódik (aki feláll, kinéz az ablakon, rágyújt, kávét főz), megteremtve magának a kellő távolságot a szövegtől, nemkülönben a benne főszereplőként imposztorkodó magától. Ezért lehet ezt a könyvet szeretni, ezért (is) végigolvasni.

Egyébként választott nyelve is jó, ez a megemelt, irodalmilag magasnak minősülő elbeszélésmód, mely persze a sok Kharübdisz és Szkülla közt helyenként óhatatlanul kisiklik egy följebbi és egy alsóbb tartományba, az első esetben modorosságot eredményezve, a másikban adomázást. De ahol tartani tudja a hangot, ott a látszólag kisikló mondatok („Marha egy dolog ez az idő!”) is az irodalom szerves részei maradnak.

Hogy a könyv végül ezzel a sem emlékekkel, sem fantáziával meg nem teremthető énnel elnyeri rokonszenvünket, az nyelvének, jó stílusérzékének köszönhető. Ennek hatására még a trehány helyesírása fölött is szemet hunyunk.

Szászi Zoltán: A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága. Plectrum, 2009