A nyári rablózás varázsa

Aztán ősszel, ahogy hűlni kezdenek a vizek, a ragadozók egyre éhesebbé válnak, és beindul a csukanagyüzem. Mi több, nagyon sokan a decemberi, januári csukázást tartják a legjobb mókának, legalábbis azokban az országokban, ahol nem tilos. Ilyenkor a kiéhezett ragadozók mindenre rácsapnak, ami él és mozog, de nem vetik meg a döglött csalit sem. A léki horgászat ezen túl szinte kollektív tevékenység: kis csapatokba verődve kvaterkáznak a didergő horgászok a tavak jegén. Nálunk sajnos, mondjuk Magyarországgal és Csehországgal ellentétben, nem engedélyezik a léki horgászatot. De hát megszokhattuk, hogy Szlovákiában minden másképp van.

A ragadozó mindig eszik

Térjünk vissza azonban a nyárhoz, hiszen a tél még messzire van. Meleg van, ül a pontyhorgász az árnyékban vagy a napon, a megszokott helyén, agya forr a hőségtől, és sóhajtozik. Nem eszik a ponty, döglött a víz, egész nap meg sem moccan a kapásjelző. Pedig beszórt vagy félvödörnyi kukoricát, a csalira is rácsöpögtette a legújabb csodaszert, az ultrabite-ot, belekevert mindenféle aromákat az etetőanyagba. Minden hiába. És akkor nem messze tőle, néha szinte az orra előtt, megmozdul a víz, és kivágódik egy termetes csuka, amint a kishalak közé ront. Aztán újra meg újra. Emberünk meg csak ül tovább, és nézi a parádét, hogyan veri a ragadozó a vizet, és borzolja a horgász idegeit. Eszébe sem jut, hogy talán át kéne hangolni legalább az egyik szereléket, és feledni a háklis pontyokat. De hát ugye, csukázni ősszel szokás.

A villantó, a csodaszer

Pedig kézenfekvő a megoldás, és a legtöbb horgász cuccai közt van legalább néhány villantó. Jómagam például, bármilyen vízhez menjek is, mindig viszek magammal egy pergetőbotot, a szerszámos ládában pedig pár jófajta blinkert. ĺgy volt ez legutóbb is, amikor egy eléggé eredménytelen éjszakai horgászat után darvadoztunk a tóparton. Valami front közelített szokás szerint, amit ugye a pontyok nem nagyon díjaznak. Nem esznek, nem isznak, a fene se tudja, mivel foglalkoznak ilyenkor. Éjjel ugyan beugrott egy süllő, de az is úgy érte el a méretet, hogy szinte húzni kellett rajta pár centit.

És akkor egyszer csak: durr! Húsz méterrel odább, egy nádas előtt akkora rablás, fröccsenés borzolta fel az idegeinket, hogy összerezzentünk. Az éjszakai pihenő után beindult a csuka. Kaptam a pergetőcuccot, gyorsan feltettem egy zöld pettyes villantót, és odaügettem a tett színhelyére. Sok hely nem volt, éppen csak egy beálló, ahonnan finom csuklómozdulattal elröppentettem a blinkert a nádfalon túlra, és húzni kezdtem. A 10-40 grammos dobósúlyú bot vége finoman remegett, szinte minden mozdulatát éreztem a körforgónak. Amely lassan odaért a tett színhelyére. Pulzusom felgyorsult. Még egy-két tekerés, aztán durr! Odavágott a csuka. A bot rángani kezdett. Gyorsan a fékhez kaptam, lazítottam rajta, de csak egy keveset, mert nem szerettem volna, hogy a tettes bemeneküljön a nádba. De hát neki is volt annyi esze, hogy egyenesen oda vette az irányt. Le is verte magát egykettőre a horogról. Pedig a húzása, súlya alapján szép példány lehetett. Természetesen nem adtam fel a játszmát, hiszen a csuka, ha éhes, igen falánk tud lenni, és amilyen buta, újra megtámadja a villantót. Persze, csak ha nem ugyanazt húzzák el az orra előtt, amely már megszúrta. Kihúztam a szereléket, és gyorsan blinkert cseréltem. A zöld pettyes helyett piros pettyes került a karabínerre, ugyanabból a fajtából, és már repült is ugyanoda. Néhány tekerés után ismét megrándult a bot, de egy-két jókora rándulás után ismét leakadt a csukesz. Nem szaporítom: a körforgók után voblerrel próbálkoztam, majd gumihallal, majd ismét körforgóval. Pontosan ötször vágott oda a csuka a csalira, de nem sikerült megakasztani. Nagyon dörzsölt rabló lehetett, amely már megtapasztalta párszor a horog hegyét, ám a falánksága újra legyőzte az óvatosságát. Persze nem annyira, hogy torokra nyelje az előtte elúszó, izgató, villogó, fényes valamit.

Hajnali süllő

Máskor a Morva folyón pecáztunk, ismét csak szerény sikerrel. A haltartóban néhány dévérkeszeg locskolt, meg egy eltévedt márna, amely a jókora esőgilisztára fanyalodott rá még az este. A kukoricás szerelék azonban békésen pihengetett, sem a pontyok, sem az amurok nem díjazták az igyekezetünket. Az éjszaka eseménytelenül telt el, nem is szándékoztunk soká maradni. Még alig pirkadt, a madarak akkor kezdtek hangolni, itt-ott hal ugrását hallottuk, természetesen a túloldalon. Na, gondoltam, itt az ideje, hogy dobjak néhányat. Tőlünk feljebb egy langós, csöndes öböl volt, melyet a felső végén egy bedőlt fa zárt le. Ide igyekeztem. És ami a legritkábban szokott sikerülni: első dobásra fogtam egy szép, termetes süllőt, éppen a fa közelében. Merthogy természetesen ott kezdtem dobálni. Heves fröcsögésével el is riasztott mindent a környékről. Visszaballagtam a barátomhoz, és elégedetten huppantam le a székbe. „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”, szúrtam oda neki, finoman utalva rá, hogy ő is jobban tenné, ha kissé kizökkenne a szokásaiból.

Persze, nem mind arany, ami fénylik. A rablóhalak sem esznek meg mindent mindenkor és mindenhol. Néha napokig eredménytelenek maradunk, máskor meg a „sétáltatós” nagy stupek is azonnal elindul, alig ér vizet. Egy dolog azonban jusson eszünkbe: a ragadozók elég agresszívek és kíváncsiak ahhoz, hogy még akkor is rátámadjanak az előttük táncoló rapalára, blinkerre, görbekanálra, körforgóra, amikor nincsenek étvágyuknál. Egyszerűen azért, mert ilyen a természetük. Néha csak megszokásból is odavágnak. A másik íratlan szabály, ne erőltessük azt, ami nem megy, és érdemes mindig arra a halra horgászni, amelyik eszik. Ha legközelebb kimegyek a fentebb említett halastóra, biztos, hogy ismét megpróbálkozom a rafinált csukával a nádas előtt.