A népmese olyan, mint a Szentírás - interjú Kovács Magda írónővel

Úgy véled: különleges kincs a mese?
Igen. Számomra a népmese olyan, mint a Szentírás. A mesékben is rengeteg bölcsesség, útmutatás, erkölcsi tisztaság van. A hőseik hús-vér, javarészt egyszerű emberek, akik azért győzedelmeskednek, mert céljuk felé haladva lehajolnak az emberileg elesettekhez, a kicsikhez, a szegényekhez és segítenek. Az élet hozta, szívjósággal teljesíthető próbatételek ezek, amelyek a szívük diktálta jótétek fejében elnyerik jutalmukat. És van-e az emberi önzetlenségnél, melegszívű jóindulatnál nagyobb érték a világon?!

Mesevilágában a Gömör is az Üveghegyen meg az Óperenciás tengeren túl bukkan elénk?
Ó, annál sokkal közelebb, hiszen felejthetetlen fabuláit a távolodó idő ködében is a szívembe zártam. Először csak belecsöppentem, majd beleeszméltem remek meséinek világába. Nekem olyan volt a mese, mint fának a víz, madárnak az ég! Családunkban többen is kiváló elbeszélők voltak. Különösen édesanyám szőtte gyönyörűen a meséket, de szépen is festett és örökszép hangon énekelt. Emlékszem, már első mesekönyvemet írtam, és bizony szorított a határidő, amikor váratlanul betoppant apám. A táskájából egy csinos halom papír került elő: kisimított bolti zacskókra, otthon használatlanul maradt levélpapírra írt hazai meséket hozott. Hát egy ilyen asszony, ilyen nagyszerű szülők mellett nőttem föl.

Gömörben a gyakori mesemondó, akit tisztelni illik, Valaki volt?
Többnyire nálunk jött össze a kisebb-nagyobb társaság. Anyám hol a valósággal ötvözött fantáziadús történeteket mondott el, hol viszont tündérek, szellemek, boszorkányok világába röpítette az akkoriban még guzsallyal érkező asszonyokat. Vagy fonás közben megénekeltette őket. Apám is csodás erdei történeteket tudott, máskor meg spanyol harcosként megélt hispániai tapasztalásairól beszélt regényes varázslattal. De a kis kígyó meséjét sem írhattam volna meg soha, ha nagynéném férjétől egyik estén nem hallom az ő kalandját az Ilohalma és Lőkös közötti erdő holdfényben fürdő tisztásán. Mérhetetlenül sokat tanultam az ilyen békés falusi estéken. Ezek az emberek egyszerűen, értelmesen, megkapóan színes képekben beszéltek. Csak figyelni kellett, és magamba szívni a hallottakat. Akár sokadszor is ugyanazt, mégis mindig más varázslattal.

A mesemondáshoz környezet, atmoszféra kell?
Persze. És hallgatóság. Családi kör, vagy nagyobb társaság. Napszállta után, amikor a dombok alatti kis faluban, a temető környékén fák zúgtak a szélben, esetleg a hó már jóval karácsony előtt belepte a falut...


Ősi igazságokat hordoz a mese, csupán hagyni kell, hogy megszólítson?
Hogyne. Sajnálom is azokat az embereket, akik lekezelően, vállrándítással beszélnek a mesékről. Nincs igazuk, hiszen a barlangrajzok után nyilván a mese a legősibb művészeti érték az emberiség történetében. A mese maga az ige, mert alapjában a valóságra, az élet igazságaira épül. Sőt, az élet bizonyos dolgai, szerintem, pont a mesék őszinteségét igénylik. A valóság kódolt üzeneteivel, de a sodró fantázia erejével.

Sutaság, ha afelől faggatódzom: mit lehet elmondani a segítségükkel?

Az égvilágon mindent. Olyan lelki finomságokat, amelyeket ha áthelyezel a realitás talajára, az elsiklik a nemlétbe, szinte megsemmisül. Viszont ha megőrzöd mesének, könnyen fölragyog, és utat nyit a lelkedhez. Körbezár, akár a növények indái. Vagy mondhatnám csillámló híves pataknak is, ahová a szarvas inni jár. Ha önmagadban is rálelsz a híves patakra és kortyolgatsz belőle, akkor talán boldogabban is élsz. Ahogy az a mesékben is lenni szokott.

Egyszer rólad azt írta egyik kritikusod: a szarvassá változott lány!
Emlékszem. Ez rögtön az első kötetem megjelenése utáni visszhangok egyike volt. Annyira megriadtam tőle, hogy egy darabig nem is mertem írni. Sem mesét, sem novellát. Tartottam attól az életigenlő szenvedélyességtől, ami gyerekkorom óta a sajátom. És az írás felelősségétől is, amellyel a világ elé tárom a gondolataimat, a külső világból átszűrt énemet.

Gömörben hogyan mondták a mesét? A hallgatóságot is bevonva? Hogy mindenki akár magára is értse?
Csak a falumról, Lőkösről beszélhetek, az ottani, általam is személyesen ismert korosztályról. Például az én bűvöletes apai nagyanyámról! Ő nemcsak gyönyörűen, ízesen beszélte a magyart, hanem őszintén hitt is abban, amit mondott. Hogy aki hallgatja, tényleg ne maradjon külső szemlélő. Többnyire a virágaival is csevegett. Oda-odalépett hozzájuk, és mindegyikhez volt pár barátságos szava. Őt hallgatni „lélekvel” kellett.

Lőkösön néha kiküldték a gyereket? Ha csak felnőtteknek való mese, netán pajzán történet került szóba?
Általában a hátborzongató meséket is végighallgathattuk. Azok közül jó néhányat manapság bizonyára horrorisztikus rémtörténetnek mondanánk. Hallhattunk az erdőben büntetésből karóba húzott banyákról; a szirének által biztos halált jelentő mocsárba csalt vándorokról és más kísérteties veszedelmekről. Ott maradhattunk a nagyok között – hadd tudja meg a gyerek, hogy mi az élet! De figyeljen a mesékből levonható leckére is: hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, mert nincs becsületes élet szeretet, emberiesség, erkölcsi tartás nélkül. Akinek nem ez irányítja lépteit, az könnyen elbukik. És én ezt máig így látom!

Napjaink zagyva, mesésnek jóindulattal sem mondható világában is?
Sőt! Mostanában az igaz mese épp ezért duplán is kincs. Abból ugyanis csupán annyi marad, maradhat énnekem, amennyit másoknak is juttatok belőle. Viszont ha számítón és önösen fukarkodom a mesék igazságával, akkor elherdálom az értékét, és már az én kincsem sem lesz többé. Ezért kell a jó mesét az emberek minél szélesebb köréhez eljuttatni, mert akkor tud egyre gazdagodó közkincsként fennmaradni. Szülőről gyerekre, nemzedékről nemzedékre őrizve a mesék üzenetét.

Azt kell a hétköznapokban meghallani?
Azt kellene meghallani. De hát nem mindenkinek van értő füle hozzá. Sokan, sajnos, nem észlelik a mesékben rejlő varázslatot. Ahogy a lelket sem lehet átültetni – az egyszerűen bennünk van. Akár búvópatakként a mesék forrása. Csak fel kell magunkban fedezni, mert bárhány évesekké leszünk is, lelkivilágunk mélyén mindig ott lakozik a csodaváró gyermek. És ami különösen igaz, hogy az ember minél idősebb, minél kimerültebb, minél fásultabb az őt körülvevő világtól, tudat alatt annál jobban kívánja a mesék kínálta csodát. Azt, hogy ha röviden is, de az csillámaival fölszikrázzon előtte. Ez az a lelkiállapot, amikor az ember úgy érzi: ha beleszakad is, nem tudja maga körül rendbe rakni a mindennapi élet visszásságait – csupán a mesék ígérte világban, ahol a jó és az igazság győz.


Azért éljük hát az életünket, hogy megkeressük benne a saját (élet)meséinket?
Érdekes felvetés. Ilyen összefüggésekben ezen még nem tűnődtem. Talán mert hamarosan hetvenévesen is könnyűszerrel rálelek gondolatvilágom elsősorban gömöri ihletésű meséire. De hogy kizárólag értük élek-e, belőlük merítek-e életerőt, nem tudnám megmondani.


Viszont keresni keresed önmagad az írott meséidben. Vagy azt sem?
Tényleg bennük vagyok. Hogyan is lehetnék kívülálló, ha a mesét magamból táplálom. A szülőfalumból hozott mesevilág belém gyökeredzett örökségként. Ebből az örökből akarok örömet, boldogságot, lelki gyógyulást adni másoknak.


Visszapillantva az időben: szüleid és nagyszüleid nemzedéke – abban a világban, amelybe a negyvenes évek közepén te még belenőttél – a mesék révén kereste a párbeszédet a sorssal? Olykor még a megmagyarázhatatlannal is?
Faluhelyen ősztől tavaszig, különösen a kissé zártabban élő Gömörben a mesélgetés, a kora esti társalgás egyfajta ablakot nyitott a világra. A gömöriek szókincse csodálatosan gazdag volt, egyenesen választékos. Ők így szórakoztatták egymást, szívük-lelkük benne volt minden mesében, minden más történetben. Mert a mesékből olykor kifogyva, a nagyvilág dolgairól esett szó. Hiszen mesteremberekként bejárták az ország messzebbi tájait; mások a múlt század első felében, az óriási nyomor időszakában kisodródtak Amerikába; és a férfiak közül többen is mindkét világháborút megjárták. Ezekből a „mesékből” a könyveknél is jobban lehetett történelmet tanulni. Persze, ez a mesélő, beszélgető világ mára sajnos eltűnt. Mint ahogy vidék, a szó eredeti értelmében falu sincs már. A fiatalok az interneten, az okostelefonon nőnek fel. És a felnőttek is ritkán járnak össze. Megkeseredtek az élet ízei. Savanyúbbá, szárazabbá, idegenebbé lett körülöttünk minden. Ez a „fejlődés” az én szülőfalumat is elérte, talán csak a dombhátak gerincén nyargaló szél tudná visszahozni azokat a varázslatos téli estéket, amelyeket Lőkösön én még megélhettem. Néha-néha bizony a csodát remélve bízom abban, hogy kilépve a realitások mögül még megpillanthatom gyermekkorom világát. Mint egy vágyott mesében.


Máig bízol a mesék varázserejében? Talán még hiszel is bennük?
Szeretem a jó meséket. Amelyek megérintenek. És rezonálnak bennem, mint a megpendített húr.



Kovács Magda: Angyalszárny

Karácsony. Áhítva várt szikrázó, fehér ünnep. Földre szállt égi oázis, balzsam a szenvedő emberi léleknek. Ha csak egyetlen napra is, hisz tovatűnik, mint minden csoda, amely megérinti múlandó földi létünket. De ezen az egyetlen napon a csodák törvényt bontó ereje magasztos lelki szférába emel, hogy királyok legyünk szívünk trónusán, a fény és szeretet birodalmában. Ezen az egyetlen napon olyan jó osztozni szemünk nevetésén, meleg szobánk biztonságán, a szépen csomagolt ajándékokon, a terített asztal bőségén, a fenyőfa illatán.

Osztozni, ha van társ az osztozásban. Egy másik emberi lélek, amely melegre és fényre vágyik, hogy meleget és fényt adhasson. De a szobák mélyén magányosan üldögélők szívében a szorongás sötétje. Nem hatolnak át rajta a karácsony fényei. Ők az elhagyottak, elfeledettek, kirabolt szívűek: magányos nők, férfiak, öregek. A társtalanok. Ők a csendesen tűnődők. Elmúlt karácsonyi emlékeket idézők, kihunyt fényeket előcsalogatók a feledés homályából. A fény hozza magával az egykor annyira szeretett arcokat. És testet öltenek a felbukkanó nevek. Hozzák magukkal a régi meleget és illatokat. A gyermekkor egy önfeledt karácsonyából, amikor hósüvegek ültek a háztetőkön, s az égen táncot jártak a fázós csillagok. A szobába belépő nagyapa kabátjából elébújt a fagy, körbeszimatolt, majd szertefoszlott a kályha oldalán. Illatos asszonykezek ételt osztanak. Valaki elmondja az asztali áldást. Kint az öreg kondás még egy utolsót fúj a tülkébe. Utána leszáll a csend. A világot meleg, fényes búra veszi körül. Áthatolhatatlanul és örökre.

Az egykor angyalszárnyon tovasuhanó karácsony emléke csendesen felderíti a magányosok szívét. S miközben elmosolyodnak üres szobájuk mélyén, másutt – a boldog, társakkal osztozók – észre sem veszik, hogy angyalszárny suhant tova az ablakuk előtt.