„A művészi szó erejével”: Mács József halálára

Látszólag szárazan zörögnek az életrajzi adatai. Pedig ha belegondolunk, nem csupán egyéni kálváriáját, megpróbáltatásait tükrözik, hanem sok-sok hazai magyar sorstársáét is. Mács József 1931. április 18-án született Bátkában, Rimaszombatban járt protestáns gimnáziumba, a második világháború után édesapjával Sárospatakra menekült, majd Miskolcon folytatta tanulmányait. Végül Pozsonyban szerzett magyar-történelem szakos pedagógusi diplomát. Tudtommal sosem állt katedrára. Publicistaként, szerkesztőként és íróként írta fel a nevét a szlovákiai és az egyetemes magyar szellemi élet lapjaira.

Valamikor a prágai tavasz idején, újságíróbojtárként találkoztam vele először a Csemadok pozsonyi székházában. Ízes gömöri tájszólására figyeltem fel, aztán egyre inkább a határozott politikai és közösségi nézeteire. Ahol megfordult, hangot is adott annak a követelménynek, hogy a csehszlovákiai magyar közösség végre jogi szempontból is egyenrangú és ne megtűrt, nacionalisták által megalázott polgára legyen ennek az országnak. Gondolkodó és gerinces szerkesztőként múlhatatlan érdemeket szerzett a Hétben, amelyben neki is köszönhetően – elsősorban a Fórum mellékletben és a Beszélő múlt sorozatban – közösségi életünk időszerű gondjai és tennivalói, illetve az egyes régiók már-már feledésbe merülő hagyományai elevenedtek meg a fiatalabb nemzedék azonosságtudatát is erősítve. Sokáig dacolt a Husák-rezsimmel, amellyel sosem békült meg.

Az újságírói-szerkesztői taposómalom és sokféle nyűg realitásait ismerve máig csodálkozom azon, vajon miként maradt energiája, ideje húsz regény és novelláskötet megírására, melyek közül néhány szlovák fordításban is napvilágot látott. Ezek közül az emlékezetemben leginkább az Adósságtörlesztés című, 1968-ban végre megjelent műve villan fel, amely a hontalanság éveinek évtizedekig hivatalosan tabunak nyilvánított egyéni és közösségi tragédiáit tárta elénk. Ugyanez a téma szinte végigkíséri az életét, alighanem emberi és morális parancsnak tekintette dokumentálni és esztétikai eszközökkel is hitelessé tenni eleink meghurcolását. Jómagam ilyen szempontból a Temetőkaput tartom az egyik kiemelkedő írói teljesítményének. A leányanya megőrülésének lélektanilag is kimunkált ábrázolásával döbbenetesen összefonódik, egymásba gabalyodik a kis és a nagy közösség kálváriája, amelynek hátterében ott morajlik a történelem. Nyilván az utókor dönti majd el, helyénvaló-e a szubjektív értékrendem. Abban viszont már most igaza van Kövesdi Károlynak – amint az egyik honlapon írt nekrológjában kifejtette –, hogy Mács József az egyik legolvasottabb írónk volt. Hadd tegyem hozzá: ezt a rangot nem olcsó szerelmi történetekkel vívta ki, hanem alkotásainak témájával, a történelmi tények bátor felmutatásával és a művészi szó erejével.

Irodalmi és közéleti munkásságát a rendszerváltás után számos magyarországi és hazai kitüntetéssel, nívós díjjal méltatták. Az elcsatolt vagon című alkotása három éve megkapta a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának díját. Mács József értékrendjére, elhivatottságára talán az a legjellemzőbb, amiről a

85. születésnapja alkalmából, Haják Szabó Mária által készített rádiós portréműsorban vallott: jóleső érzéssel töltötték el ezek az elismerések, de a legboldogabb talán akkor volt, amikor 1969 elején titkos szavazással beválasztották őt a Csemadok elnökségébe. Az interjú hallgatása közben a méltatlanul elfeledett vagy elhallgatott Sütő András jutott az eszembe, aki az egyik míves esszéjében, a Nagyenyedi fügevirágban így vallott: „Nem fölfele: lefele török, Uram, vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének...”

Mács Józsefet végakaratának megfelelően szeretett szülőfalujában helyezik végső nyugalomra.