A művészet nem bírja a kötöttséget

Visszatekintve az eltelt öt évre, mennyire sikerült megvalósítania a terveit?

A kultúra és az állam, a közigazgatás nagyon nem férnek össze. Az államilag támogatott kulturális eseménynek mindig propagandaszaga van, ezért a legfontosabb dolognak azt tartottam, hogy valamilyen módon „lemossuk” az intézet tevékenységéről ezt az „államszagot”. Elsődleges célom volt, hogy nyisson az intézet, nemcsak a nemzeti intézmények, minisztériumok, hanem a civil szerveződések felé is. Szerettem volna a civil kezdeményezéseket bevonni az intézet működésébe, és intézményként egy picit háttérben maradva, de mindig jelen lenni az értékes kezdeményezésekben, emberközelivé tenni a tevékenységünket. Első lépésként megnyitottuk az intézetet, hogy ne csak a rendezvények alatt legyen nyitva, hanem közösségi hellyé alakuljon. Fontosnak tartottam, hogy megszólítsuk a fiatalokat is, mert mégiscsak ők azok, akiknek a történelem még nem hagyott nyomott az agyán.

Mennyire sikerült megszólítani a fiatal nemzedéket?

A magyar fiatalok közül sokkal többen megfordulnak nálunk, mint régebben. Az „Olvass könyvet éjszaka” például bebizonyította, hogy az új média eszközeivel be lehet hozni az intézetbe 60-70 embert úgy, hogy egész éjszaka itt vannak, és jól érzik magukat. Rengeteg ifjúsági szervezettel kezdtünk el együttműködni. A Védcölöp Alapítványnak, amelyet létrehoztunk, az volt a célja, hogy elősegítse a magyar és szlovák fiatalok közös munkáját a művészeti, kulturális projektekben. Megpróbáltunk mindenbe „belefolyni”: a különböző emberjogi, tudományos, kulturális rendezvényekbe, ifjúsági fesztiválokba.

A pozsonyi székházban zajló rendezvények közönsége, úgy vettem észre, nem sokat változott az eltelt öt év során, viszont az intézeten kívüli programok, a számos magyar–szlovák projekt, a fesztiválok sikeresek voltak.

Ez teljesen természetes. Egy kulturális intézetbe kik jönnek be? Egy nagyon szűk holdudvar. Kivételként a Visegrádi Szalont említhetném, amire bejött a szlovák szakértelmiség egy része. Őszintén szólva Magyarországon én sem jártam a kulturális intézetek programjaira. Állami intézmény. Ez az, amiről beszéltem. Államszaga van. A kultúra, a művészet szabad műfaj. Nem bírja el ezt a kötöttséget. Egy intézetbe az jön be, aki nagyon eltökélt. Ha például rendezünk egy irodalmi beszélgetést Királyhelmecen, sokkal nagyobb a közönsége, mint a pozsonyi intézetben, és sokkal kötetlenebb a hangulata. Pozsonyban nem sikerült az egyetemistákat becsábítani. A magyar szakos egyetemisták alig jártak be, a tanáraik sem nagyon. A gimnazisták sem. Nem szeretik az intézetben zajló programokat, mert olyan, mintha egy hivatalos eseményre mennének. De ha az egyetemen rendeztünk egy előadást, ott tele volt a terem.

A rendezvények közül melyiket tartja a legsikeresebbnek?

A Visegrádi Szalonra nagyon büszke vagyok, mert sikerült egy szakmai és laikus fórumot teremteni, amely olyan kérdéseket tesz föl, amiket a politika nem nagyon tematizál vagy igyekszik kerülni. A legbüszkébb azonban a közös magyar–szlovák produkciókra vagyok, a Tócsni és Flódni közös koncertjére, amit mi segítettünk életre, a Meteorit Színház néhány előadására, amiben gyakorlatilag társproducerek voltunk. Gigor Attila idei nyári zseniális színházi előadását, az Ingmar Bergman-féle Personát is támogattuk. Minden olyan projektet igyekeztünk támogatni, ami valamilyen módon a civil erényeket állította előtérbe. Már csak azért is, mert a politika mindig a konfrontációról, a feszültségről, valamifajta mocskos kis érdekekről szólt, amibe a kultúrán keresztül a civil világ nem tud behatolni. Nem lehet partner ehhez a rettenethez, amit a fejünk felett műveltek.

Milyen volt a közös magyar–szlovák projektek visszhangja?

Amikor elkezdtük a megbékélési kampányt, politikai szinten akkor volt a legsúlyosabb a magyar–szlovák konfliktus. Ez iszonyú lökést adott nekünk. Amikor szétküldtük a levelünket a civil szervezeteknek és a kultúrában működőknek, hogy gyerekek, baj van, valamit tenni kell, nem volt olyan, aki ne jött volna el. Megtelt a terem fesztiválszervezőkkel, értelmiségiekkel, szlovákokkal, magyarokkal, újságírókkal, mindenki egy emberként akarta, hogy vessünk véget ennek az őrületnek, mert ehhez semmi közünk. Ez eleve olyan impulzus volt, amitől számomra összeállt a kép, hogy itt van egy csomó ember, aki normálisan akar élni, és nem az állandó szegregációt meg konfliktuskeresést szeretné maga körül látni.

Mennyire nehezíti meg egy kulturális intézet igazgatójának munkáját, ha egy olyan politikai légkörben kell működnie, ami Szlovákiára és a szlovák–magyar viszonyra volt jellemző ezekben az években?

Ettől volt érdekes a játék. Magyarországon gyakorlatilag tettek arra, hogy én mit csinálok. Próbáltam elmagyarázni a miniszternek meg mindenkinek, hogy itt mi folyik. Készítettünk egy óriási kiállítást a dunacsúni Danubianában, 100 magyar és 100 szlovák képzőművész részvételével, és tíz-tíz ismert szlovák és magyar író írt hozzá szöveget. A magyar politikusok a fülük botját sem mozgatták. Egyáltalán nem fogták föl, hogy ennek a közös kiállításnak milyen jelentősége van, és később milyen politikai tőkét kovácsolhattak volna abból, ha ott a barátságos arcukat mutatják. A magyar és a szlovák politika is kitartott amellett, hogy itt konfrontálódni kell. Mi meg ezzel szembe mentünk, pedig állami intézmény vagyunk. Ez egy komoly játszma volt.

Milyen nem várt nehézségekkel kellett szembenéznie?

Én egy naiv bölcsész voltam. Na jó, nem voltam naiv, de azt hittem, sokkal nagyobb lesz a mozgásterem.

Kiderült, hogy nem?

Mindig feszegettem a határokat. Engem amolyan anarchopunknak tartottak a közigazgatásban, merthogy állandóan azt hangoztattam, rossz szabályok szerint működünk, ezek a szabályok nem alkalmasak arra a tevékenységre, amit az intézetek végeznek. Ezért néhány igazgató kollégámmal írtunk egy stratégiát a magyar kultúra külföldi terjesztésére, mert úgy éreztük, hogy a meglévő szervezeti keretek nagyon szűkek ahhoz, amit mi csinálunk. Nem számítottam arra, hogy ez a fajta küzdelem a közigazgatási elemekkel nagyon sok energiát emészt föl, és hogy gyakorlatilag nem nagyon lehet változtatni azon a struktúrán, amiben mozgunk. Meg hogy nem lehet csapatot építeni. A közigazgatásban nincs olyan, hogy találsz három embert, aki ütőképes, aki csapatban hajlandó dolgozni, aki hajlandó gondolkodni. Nagyon korlátozta a lehetőségeket ez a helyzet. Az energiáimnak a 60-70 százaléka adminisztrálásra ment el, nem kreatív munkára. Hozzá kell tennem, politikai szinten soha senki nem mondta, hogy állj le, ne csináld.

Ha most újrakezdené, másképp igazgatná az intézetet?

Nem tudnám másképp csinálni. Meggyőződésem szerint ez volt a helyes út, és az utóbbi hónapok társadalmi-politikai fejleményei is engem igazoltak. Ha valaki ezt kisebb fordulatszámon csinálja, akkor az vagy pihenni jött ide, vagy további karrierre vágyik, és állami meg egyéb elismerésre.

Mi az, amit igazgatóként kellemetlen élményként élt meg, ami bosszantó vagy dühítő volt?

Főként az, hogy Magyarországon gyakorlatilag tesznek arra, miféle munkát végzünk. Hiába próbáltam elmagyarázni a Hiller nevű miniszternek, hogy mi itt nagyon fontos dolgot csinálunk, és neki is dicsőséget hozna, ha ebbe beszállna valamilyen módon, ez az ember egyszerűen keresztülnézett rajtam. Ami rendben van, csak akkor miért miniszter? Az bosszantott, hogy triviális dolgokat nem tudtam keresztülvinni ezen az apparátuson Magyarországon. Meg hogy mindenki megpróbált valamivel hozzájárulni a sikertelenségünkhöz. Létrehoztuk a Védcölöp Alapítványt, amellyel egyrészt a szlovák–magyar együttműködést próbáltuk támogatni, másrészt szerettem volna megmutatni Magyarország felé, hogy igenis egy alapítvány tud annyi pénzből működni, amennyi az intézet programköltségvetése. Ez az intézet éves költségvetésének mindössze egytizede. Azt akartam megmutatni, hogy az éves költségvetésünk egytizedéből ugyanolyan tevékenységet lehet végezni, anélkül, hogy lenne körülötte egy ekkora nagy ház, meg ennyi adminisztráció. Annyira hatékony lett az alapítvány működése, hogy a magyar Miniszterelnöki Hivatal besorolta a nemzeti intézmények közé.

De ezt bizonyára nem kudarcként könyveli el...

Persze. Ám egyszer csak azt láttuk, hogy az alapítvány lekerült a nemzeti intézmények listájáról. Amikor érdeklődtem az okáról, a miniszterelnöki hivatalban elmondták: Csáky Pál személyesen bement, és addig zsarolta őket, hogy vegyék le a Védcölöp Alapítványt a nemzeti intézmények listájáról, míg a végén megtették. Mert a miniszterelnöki hivatalban is az volt az álláspont, hogy mindig a magyarság legitim képviselőit kell támogatni. Csáky azzal érvelt, hogy az alapítvány kuratóriuma Fico magyar baráti köre. Ez a mondat hangzott el, amitől először mindenki lefagyott a miniszterelnöki hivatalban, utána pedig körberöhögték, mert tudta mindenki, ha valakitől távol állnak a kuratórium tagjai, akkor az éppen Fico. De nekem személy szerint hatalmas sokk volt, hogy rólam vagy a környezetemről valaki azt állítja, hogy Fico baráti köréhez tartozom.

Összesítve milyen érzéssel hagyja itt Pozsonyt?

Alapvetően boldogan. Nem azért, mert itt hagyom, hanem mert szerintem valamit sikerült csinálni, megmozdítani. Nem mondom, hogy végig tudtam vinni az elképzeléseimet, egyáltalán nem. A válság azért eléggé hazavágta az intézetet. Egy éve nagyon takaréklángra kellett állnunk. De addig szerintem ez egy nagy sikertörténet volt. Én legalábbis nyugodtan fogok reggelente felkelni és tükörbe nézni.

Vissza fog járni Pozsonyba? Mik a további tervei?

Muszáj lesz visszajárnom, a gyerekem itt marad tanulni. Az is szóba került, hogy itt maradnék valamelyik egyetemen tanítani. Nem nagyon szeretnék most olyan helyre menni, ami hasonlóan száz százalékig igénybe vesz. Van egy-két könyvtervem, de azokba nem most fogok belevágni. Rövidesen születik a következő gyerekem, babázni fogok, ez a fő projekt, meg időnként szeretnék eljárni tanítani, mert az a legjobb dolog a világon. Ha valahol volt sikertörténet az életemben, az mégiscsak a tanítás volt.