A Mercedes Benz visszhangjából

A Roman Polák rendező és Peter Kováč dramaturg (valamint a szöveg fordítója) által fémjelzett előadásban a pozsonyi Nemzeti vezető művészei – mások mellett Martin Huba, Robert Roth, Ľuboš Kostelný, Ondrej Kovaľ, Dušan Jamrich, Anna Javorková – kaptak szerepet. A produkciót érthető módon élénk figyelemmel kísérte a színházi szakma – Dunán innen és Dunán túl. Az alábbiakban a szlovák és a magyar sajtóvisszhangból válogatunk.

Intellektuális hullámvasút

A Mercedes Benz olyan, mint egy intellektuális hullámvasút – ez a címe Soňa J. Smolková színikritikus Pravdában közölt írásának. A szerző azt fejtegeti, a tulajdonképpeni „bonyodalom” – az Úr fogadása Luciferrel – szinte mellékes, Esterházy számára a cselekmény helyett a gondolatok fontosak: az áramlásuk, a velük folytatott játék, az el- és visszakanyarodás egy-egy ideához. Éppen ezért tűnik a szöveg intellektuális hullámvasútnak, amelybe erősen kapaszkodni kell, és csak remélni lehet, hogy nem zuhanunk ki a kanyarokban. „Ilyen speciális szöveg színpadra állítása nyilvánvalóan kihívás, amely nemcsak a minőségébe vetett bizalmat feltételezi, hanem azt is, hogy az alkotók lebilincselő színpadi képeket tudnak teremteni” – írja Smolková, aki úgy látja, ez a pozsonyi Nemzetiben inkább az első felvonásban sikerült. A szereplők könnyeden, pontosan értelmezve tolmácsolják a szerző gondolatait, a színpadkép jelzésszerűen, játékosan változik. A háromórás előadás második felvonása azonban jóval megfáradtabbnak hat.

Értelmiségi luxus

„Léteznek olyan színházi előadások, amelyekre jobb felkészülten menni. Ajánlatos ismerni a szerzőt, a stílusát, a gondolkodásmódját – egyszerűen képben kell lenni” – kezdi kritikáját a .týždeň című hetilapban Peter Scherhaufer drámaíró, publicista, majd azzal folytatja: ha egy mű minőségét a szerző intellektusa, műveltsége, tájékozottsága, illetve az általa alkalmazott vallási, filozófiai, történelmi vagy művészeti utalások mennyisége határozná meg, akkor a Mercedes Benz a képzeletbeli lista élvonalába kívánkozna. Ugyanakkor: minden művészetnek van egy másik pólusa is, az érzelem.

Scherhaufer úgy látja, a Szlovák Nemzeti Színház Esterházy-bemutatója elsősorban az intellektust célozza meg, és érzelmi szinten kevésbé hatásos. Kitér arra is, hogy a pozsonyi Nemzeti, illetve Roman Polák rendező nem először nyúlt olyan szöveghez, amelynek nincs hagyományos dramatikus struktúrája, a próza, a filozófiai költemény, a dokumentum és a „színház a színházban” elemeit vegyíti, nem mellesleg pedig – szerkezeténél, gondolati rétegzettségénél fogva – fokozott igényeket támaszt a nézővel szemben. (Polák utolsó hasonló vállalkozása az Árkádia volt Tom Stoppardtól – a négyórás produkció tengelyét a tudományos kutatás és a közvetített tudományos ismeretek alkották.) Ám az emberi koncentrációképességnek megvannak a maga határai; a színház nem könyv, amely az érdekfeszítő filozófiai tételek bármekkora tárházát elviselné; a színházban a néző a megértés kedvéért nem képes megállítani a pillanatot, így itt is érvényes, hogy a kevesebb több lett volna – olvasható a Mercedes Benz: értelmiségi luxus című kritikában.

Bázmeg, Lucifer!

Kovács Natália Fele magyar, fele tót című terjedelmes publicisztikája Esterházy Péter Mercedes Benz című drámájának ősbemutatójáról az Élet és Irodalom hasábjain olvasható. A pozsonyi színpadon elhangzó „bázmeg”-ektől indítva kérdések sorát teszi fel: „Ilyenek volnánk? Tényleg. Tulajdonképpen milyenek vagyunk? Mi keretez minket, magyarokat „mi”-vé? És mit vesz át ebből a színházi szimbólumrendszer? Mitől lesz magyar egy szereplő a külföldi színpadon? Ugyanolyan attribútumunk a »bazmeg«, mint a franciáknak a racscsolás vagy az oroszoknak az usánka? Milyennek lát minket a külső szemlélő, és hogyan ismeri fel a színpadon: ezek mi, magyarok vagyunk? Hogyan lesz szlovák szöveg egy Esterházy-drámából? Szlovákká válik-e egyáltalán abban a színháztörténeti pillanatban, amikor megtartják az ősbemutatóját egy szlovák színpadon?” És még egyszer, kicsit másként fogalmazva: szlovák művé – vagyis saját közönsége számára releváns alkotássá – formálta-e Roman Polák a Mercedes Benzt, amikor színpadra állította? A publicista leszögezi, színháztörténeti szempontból mindenképpen nagyon jelentős esemény, kulturális érték már a baráti gesztus is, hogy a Szlovák Nemzeti Színház darab írására kérte fel Esterházyt. Ezzel együtt Kovács úgy látja, a rendezés nem kortárs esztétikai keretek között mozog, és nem képes átfogni vagy a színpadi létezés számára újraalkotni azt a sokrétűséget, szellemességgel és humorral átitatott filozófiai és történelmi komplexitást, amelyet a Mercedes Benz hordoz.

Pozsonyban, esterházyul

„Még ha talán csak egy illékony színpadi jelenlét erejéig is, elhisszük, hogy egy nyelven beszélünk: esterházyul” – írja a Revizor online kritikai portálon megjelent alapos elemzésének elején Száz Pál, majd az írás végén a következőképpen összegzi az ősbemutató jelentőségét: „Esterházy utolsó darabjának ősbemutatóját kultikusság lengi be: ám semmiképp sem a halál árnyéka, inkább az élet fénye. A Mercedes Benzre olyan összefoglaló műként tekinthetünk – pontosabban: akként tekintjük (meg)! – mely Csehov Cseresznyéskertjéhez vagy Shakespeare Viharához hasonlóan egy életmű testamentumává válik. A derű evangéliuma, akár Janis Joplin kacaja, mely inkább gyermeki, mintsem sátáni: »Menny és Úristen kéz a kézben járnak, akár Lolka és Bolka.«” A két pont között Száz precízen felfejti a fiktív drámai tér, a keretjátékok, a stúdiószínpad lecsupaszított tere, a színpadi akciók és beszédhelyzetek diskurzusa által kínált jelentéseket, és részletesen kitér Peter Kováč, a darab fordítója és dramaturgja teljesítményére. Neki köszönhetően emelhető ki: „A fordíthatóság problémáját tehát abszolút kihasználja az előadás, s nemcsak nyelvi, de kulturális értelemben is. Éppen ez a dialogikus helyzet volt az, amely az alkotókat érdekelte, s a felkérést motiválta – az az átbeszélés, belepofázás, amely Esterházy dramaturgiáját is jellemzi.” (as)