A méltó szörnyre várva

Az 1998-as, Roland Emmerich-féle adaptációt sokan a Godzilla-mítosz egyik legkínosabb állomásának tekintik, holott a technológia tizenhat évvel ezelőtti szintjén a német rendező valójában egy látványos popcornmozit hozott össze. Nem is ez volt a probléma. Emmerich egyszerűen félreértette Godzillát, és a szörnyek királyát félretolva az allegóriát katasztrófaként értelmezte. Holott ettől az ikonikus őshüllő – mint az emberiséget (korábban Japánt) fenyegető veszélyre válaszként adott „isteni beavatkozás” (lásd a korábbi filmeket vagy magát a nevet) – aligha állhatna távolabb. A rendező így meghamisította a karaktert, és megfosztotta azoktól az értelmezési lehetőségektől, melyek Ishiro Honda 1954-es alkotását klasszikussá emelték. Álljunk is meg egy pillanatra. Ishiro Godzsirájának (a mostani filmben is ezen a néven emlegetik a lényt) alaposan megágyazott a történelem: egyrészt az 1945-ös, Nagaszakit és Hirosimát ért atomtámadással, másrészt a 1954-es amerikai hidrogénbomba-kísérlettel. Godzsira az 1954-es film szerint a nukleáris robbantások torzszüleménye, éppen ezért a történelmi traumákból eredően Ishiro filmjének mondanivalója jócskán túlmutat minden eddigi hollywoodi szörnymozin. Innen nézve Emmerich filmje szinte minden tekintetben katasztrofális. Kellett is másfél évtized, mire felocsúdott az Álomgyár, és újra nekifutott a témának, immáron Gareth Edwardsszal a rendezői székben. Tény és való, ő néhány lépéssel előbbre jutott, de filmtörténeti távlatokban a nemes egyszerűséggel ismét csak Godzilla címet kapott alkotás sem fog megmaradni a kollektív emlékezetben. Pedig ha valakinek lett volna esélye új életet lehelni a mítoszba, az Edwards. A 2011-es Monstersben mesteri módon adagolta a feszültséget, miközben a filmet erős drámai atmoszféra hatotta át. Ezek után jogosak voltak az előzetes elvárások, nem is beszélve a két film büdzséje közti durván 160 millió dollárnyi különbségről. Ráadásul, akárcsak Ishiro filmjének, a 2011-es japán földrengést vagy a fukushimai reaktorbalesetet követően a 2014-es Godzillának is bőven van aktualitása. Ennek ellenére a film első órájára jellemző klisédömping és családi limonádédráma (apa–fiú viszony, fiú– feleség–gyerek) több mint kijózanító. A karakterek egytől egyig sablonosak és teljesen súlytalanok (őrültnek hitt tudós és fia, a hazafi katona stb.), pedig olyan színészek adják a nevüket, mint Bryan Cranston, Juliette Binoche, Ken Watanabe, Sally Hawking és Elizabeth Olsen. A legrosszabbul kétségkívül a „kötelező japán”, Ken Watanabe járt, aki a forgatókönyvírók áldozatává vált: hol példabeszédekben, hol tudományos félmondatokban kommunikál, hol pedig tátott szájjal bámul a semmibe. De sajnos a többiek sem sokkal szerencsésebbek. A film (és a címszereplő) a második órára érkezik meg igazán. Godzilla és a Mutok összecsapása, a papírmaséként öszszeomló San Francisco lélegzetelállító. Az elképesztő látvány kisüti a retinákat, ami, valljuk be, jót tesz a mozinak. Seamus McGarvey operatőr és Alexandre Desplat zeneszerző munkája pedig egészen kimagasló minőségű. És persze Edwards sem felejtett el rendezni, így az utolsó félórában láthatunk tanítani való, bravúros megoldásokat is (az ejtőernyős jelenet minden másodperce tökéletes, és a Godzillát követő kameraállások is példaszerűek). Edwards mellett szóljon az is, hogy tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, és ahogy illik, fejet hajtott a nagy klasszikus előtt – legyen szó Godzilla dobhártyaszaggató üvöltéséről, a nevéről (Godzsira), a külsejéről és a metaforájáról, az atomhelyzet allegóriájáról, a komor hangulatról vagy a sötét tónusok dominanciájáról. Az összképet azonban az unalmas és lélektelen karakterek, a totális tétnélküliség határozza meg, amin a finálé nagy családi összeborulása sem segít, sőt! Ezzel együtt azt mondhatjuk: a Godzilla a hollywoodi kaiju-filmek sikerültebb darabjai közé tartozik. Az irány végre rendben van, de ennek a radioaktív koktélnak még jócskán akad kellemetlen utóíze. Horváth Gergő