A magány nyughatatlan rabjai

A hatvanas évek híres cseh filmiskolájának utolsó darabja ez, két évvel azután készült, hogy Milos Forman világgá kiáltotta: „Tűz van, babám!” Matějka alkotásában halotti tor van. Vidéken vagyunk, egy idillikus nyugat-csehországi kis faluban, ahol tűzoltóbál is lehetne, ha nem gyászolnának a helybeliek. De temettek, ezért szól a zene, és táncolhat is, akinek ehhez van kedve. Fekete tánc ez, de tánc, és az arcok, a gesztusok, az egymásba kapaszkodó tekintetek nagyban emlékeztetnek a formani bálra. Matějka nem is titkolja, milyen nagy hatással volt rá pályatársa nagyhírű alkotása, a halotti tor ötlete a tűzoltóegylet farsangi báljából fogant, s szinte ugyanazokat az embereket próbálja közel hozni a nézőhöz – egy egészen más szemszögből.

Öngyilkossági kísérlete után, hogy lélekben hamarabb talpra álljon, öt napra kiengedik a börtönből a látszólag érzéketlen, valójában azonban nagyon is sérülékeny Jant, akit nyersessége, lobbanékonysága, folyamatos ingerültsége miatt mindenki csak Durvának hív. Két kezével esett neki egy pártfunkcionáriusnak, aki megsértette őt, és még egy piti rablásba is belekeverték, hogy több legyen a rovásán. Annyi, hogy rács mögé dughassák. Jan, az igazság nagy harcosa nehezen viseli a bezártságot, ám a hirtelen jött szabadsággal sem tud mit kezdeni. A szabadlábon töltött öt nap alatt felkeresi régi szerelmét, idős nevelőszüleit, akik annak idején intézetből hozták ki, „számláját kiegyenlítve” balhéba keveredik, majd felkutatja anyja sírhelyét, és megismerkedik egy fiatal falusi tanítónővel, akivel később talán még össze is köthetné az életét, ha a nő lélekben szabad lenne. De mindketten a helyüket keresik a világban, belső magányuktól képtelenek elszakadni, az emberekbe vetett hitük már teljesen elhalványult. A férfi ráadásul nyughatatlan lélek, nincs az a nő, aki mellett hosszabb távon képes lenne lehorgonyozni. A legszívesebben egyedül kószál, menekül a valóság elől, s védekezésképp a fantáziájába kapaszkodik.

Hangzatos címe ellenére nem egy erotikus történet szemtanúja a néző, a Lemeztelenedve lélektani tanulmány két magányos emberről, akik kétségbeesve keresik a kiutat megfeneklett életükből. Váratlan találkozásuk, rövid, de annál intenzívebb együttlétük, érzelmi fellángolásuk eredménye a testi-lelki lemeztelenedés. A nő a múltjából hordoz mély sebeket, a férfi a jelenét éli meg hit nélkül, ez köti össze őket. Jellemző a kor, a hatvanas évek cenzúrájára, hogy a film mellé az alkotóknak pontos jelentést kellett adniuk a (ma már még csak sikamlósnak sem nevezhető) „kényes” jelenetekről. Le is írták pontosan, hogy a főhős „mezítelenül ül a kádban, a nő a hátát mossa, és párszor ing nélkül jelenik meg a kamera előtt”, partnernője pedig „pár jelenetben ruhátlanul mutatkozik, de inkább csak hátulról vagy oldalról, és csak egyszer áll jelmeztelenül a tükör előtt”.

A fiatal elítéltet az a Petr Čepek játssza kifinomult színészi eszköztárral, aki korábban František Vláčil csodás költői alkotásában, a Méhek völgyében remekelt, jóval később pedig Jiří Menzel Sörgyári capricciójában a tűzoltóegylet elnökeként aggódott a szépséges Mariskáért, amikor bohókás kedvében a nő felmászott a sörgyár kéményére. Jarmila, a vidéki tanítónő szerepét a rendező az eperjesi színház vonzó színésznőjére, Kristina Hanzalovára bízta, aki 1969-ben Csehszlovákia szépségkirálynője lett, s még a film bemutatója előtt emigrált. Ezért került a Lemeztelenedve a tiltott filmek listájára, s ezért bántak vele még azután is mostohán, hogy eljutott a nézőkhöz. Hanzalová élete mindenesetre szerencsés fordulatot vett Nyugaton, hiszen 1970-ben már a Miss Universe szépségversenyen is eredményesen szerepelt. Petr Čepek tragikus haláláig rengeteget forgatott, a prágai Činoherní klub tagjaként pedig kiváló színpadi alakításaival írta be a nevét a cseh színjátszás nagykönyvébe. Václav Matějkából azonban nem lett élvonalbeli rendező. A Cannes-ban is bemutatott Lemeztelenedve után nem jutott komolyabb lehetőséghez, így aztán sosem derülhetett ki, mivel tudott volna még előállni, ha első filmjét nem tiltja be a rendszer kulturális vezérkara. Azokkal a rendezéseivel ugyanis, amelyekkel a nyolcvanas években szórakoztatta a közönséget (Angyal és ördög a testben, Az angyal visszatér, Angyal csábít ördögöt) végérvényesen kilépett az élvonalból.

De a Lemeztelenedve megérdemel minden elismerést.