A legnagyobb ajándék az együtt töltött idő

Az üzletláncok ősztől karácsonyfadíszbe öltöznek, zengenek a karácsonyi dalok, természetesen nem a mieink, hanem a dzsinglbellszek, minden kedvezményes áron kapható, még a tavalyi csokidísz és szaloncukor is. 

A városi ember nem várja el, hogy betlehemesek kopogtassanak az ajtaján, legföljebb a kukások csöngetnek be a hálapénzért, amiért nem hagyják, hogy a szemeteskonténerekből kifolyjon az a sok ételmaradék és díszes csomagolópapír. Élnek-e még tájainkon a hagyományok? A karácsony megmaradt bensőséges családi ünnepnek, vagy már csak a csillivilli felszín fecseg? Ezekről a kérdésekről beszélt Szanyi Mária néprajzkutató.

A Bódva völgyén a betlehemezés megmaradt, legfeljebb egy-két évig szünetelt, de nem felejtődött el. Szülőfalumban, Jánokon azok járták a betlehemet, akik hazajöttek a katonaságtól, de még nem voltak nősek. Meglett fiatalemberekkel, később házas emberekkel újították fel. Most a fiatal fiúk foghatók hadra. Az utóbbi években egy nagyon ügyes hölgy szervezi a betlehemestalálkozókat. 

Nagymácsédon, ahol tíz évig tanítottam, subrálás volt, korbácsolás. Aprószentek napi korbácsolás. A keresztgyerekek mentek a keresztszülőkhöz, ez a szokás még a nyolcvanas évek második felében, a nagyon hagyománytartó családokban a kilencvenes évek első éveiben is tartotta magát, csak erre később rátelepedett a Nyugat felől, részben morva területekről bejövő húsvéti korbácsolás, ami látványosabb volt. Ráadásul megszűnt közben az állattartás, a falusi élet, és funkciójukat veszítik ezek a dolgok. 

A kilíses ne légy, beteg ne légy tartalmú dalokat, mondókákat sem hallani napjainkban, azokat karácsonykor, aprószentek napján énekelték, mondták, amikor vesszőzni, korbácsolni mentek. Vannak területek, ahol teljes mértékben megmaradt valamilyen szokás, például a szent család-járás katolikus vidékeken. Eléggé változó, van, ahol a hagyomány szinte beágyazódott, és van, ahol újjáélesztenek vagy felvesznek új karácsonyi szokásokat. 

Az ostya útja

Különleges az ostya útja, amelyet Gömörben meg Nógrádban kalácsnak hívnak. Valamikor a rektorok sütötték, illetve a rektor felesége, falusi tanítók felesége. És minden gyerek egy tányéron annyit vitt el, ahány családtag volt. Később például Szádudvarnokon, ahonnan az édesanyám származik, akinek a felmenői között tanítók voltak, nem a nagymama sütötte az ostyát, de ő őrizte az ostyasütőt, és sorba ment az ostyasütő. Megvolt, hogy kitől ki viszi el, és minden karácsonyra ott volt az asztalon az ostya. 

Később tiltások is voltak. Ugyanis valamikor beletartozott a tanító jövedelmébe, hogy elküldték a családtagoknak az ostyát, és a család vagy búzát, beleültetve a tojásokat, vagy babot, vagy valami terményt küldött vissza, tehát nem ingyen kapta meg az ostyát, és ezek a visszaküldött javak beletartoztak a tanító járandóságába. Később tiltások jöttek, hogy a tanító ne kolduljon, viszont a szokás nagyon sok helyen megmaradt. 

Voltak ostyasütő helyek, például itt, Galánta környékén Vágán, ahol nagyon nagyban sütötték, és újabban a nagyáruházakban is megtalálhatjuk, a kereskedelem erre teljes mértékben rátelepedett. A karácsonyi asztalon ma is ott van az ostya, de már nem a régi tartalommal, amikor egészségvarázsló és összetartó szerepe volt. A szokásokkal – különösen az internet óta – nagyon csínján kell bánni, hogy mik a hagyományok és mik nem. Néha olyanokat lehet olvasni egy-egy hagyományról, hogy az ember haja égnek áll. 

A népi etimológiában is voltak ilyen magyarázatok. Például a gyűjtéseim során volt falu, ahol megkérdeztem, mit jelent a kereszten vagy az ostyán az IHS, azt mondták, Jézus halálig szenved. Ez egy gyönyörű népi etimológia. De amikor félművelt emberek, akik nem néznek utána, elkezdik magyarázni ezeket a dolgokat, és ők mondják meg a tutit, az nagyon szomorú. 

Karácsony előtt egyre több helyen van olyasmi, hogy szokásokról beszélgetés, közös mézeskalácssütés, közös adventikoszorú-készítés, és bizony a néprajzos csak tátja a száját, hogy miket magyaráznak. Nagyon nehéz meghatározni, eldönteni, hogy milyen szokás hol maradt meg. Nagyon nehezen lehet beazonosítani most már, hogy mi az, ami esetleg 15-20 éve átvett, vagy a rendszerváltás óta átvett szokás, meg az internet hatására létrejött „szokás”. 

A mákos gubától a bejgliig

A régi karácsonyi szokások két dologra épültek rá. Az egyik a pásztorkultúra, illetve az állattartás és az ehhez tartozó termékvarázslások meg a következő évi jó termés biztosítása. A másik pedig a vallásos tartalom. Az előzőhöz Luca napjától, sőt Borbála napjától voltak különféle praktikák, amelyekkel biztosítani, legalábbis megjósolni lehetett a következő évi jó termést.

A roráték, a hajnali misék bizony elég misztikusok voltak. Kora hajnalban fölkeltek az emberek, és mentek a kis kézi lámpájukkal, amelyben egy szál gyertya égett, a sötétséget elűzni, mentek a templomba az imbolygó fényekkel. Erre is nagyon sok hiedelem, hiedelemmonda rakódott rá. Nálunk például a Luca napja mint az év legrövidebb napja is a sötétséghez kötődik, Észak-Európában pedig éppen a Lucia, a lux, a fény ünnepe, ami víg ünnepet jelent, nem ezt a babonás félelmet, mint nálunk. 

A Luca széke megint csak a boszorkányhiedelmekkel kapcsola­tos, termékenységvarázslás. A mák, az ilyen-olyan mákos kalács ugyan­csak megmaradt. Ma már a bejglinek van nagy divatja, gyerekkoromban ezt a szót ki se ejtette senki, nem is hallottunk ilyet. Volt, ahol guba vagy mákos kalács volt. A tévé hatására a pesti bejgli mindenütt szóba kerül, mindenkinek megvan a legjobb receptje, már nem gondolnak az emberek arra, hogy a mák azért kellett, mert a sok apró szem lényegében a gazdagságot jelentette a karácsony esti böjtös vacsorán. Ma mindenki halat vacsorázik, holott valamikor nem a hal volt a karácsony esti vacsora, hanem valamilyen gabonaféle, tésztaféle, mert vízjárta vidéken inkább jutottak halhoz, mint a búzakenyérhez meg a kalácshoz, ez volt az ünnepibb étel. 

A bőség asztala

A karácsonyi asztal lényegében egy bőségasztal. Két szintet kell elkülöníteni: az egyik, ami a karácsonyi asztalra kerül, a másik, ami a karácsonyi asztal alá. Még a nyolcvanas években, a hetvenes évek második felében nagyon szépen lehetett gyűjteni a Mátyusföldön a dupla abrosszal terítést: az asztalt leterítették egy abrosszal, és arra különféle kalácsot tettek, a búza meg az árpa az asztal alá került, de a bab, a lencse a két abrosz közé. Ami az emberi étkezést szolgálta, az inkább felülre, a felső szintre került. És mindig volt egy Jézuska-kalács vagy Jézuska-kenyér, ami ott maradt az egész ünnepek alatt, vagy ha nem maradt ott, akkor a koldusnak vagy a pásztoroknak, a falu legszegényebb embereinek adták.

 Mikor jöttek ezen a vidéken mendikálni, keletebbre kántálni, akkor esetleg ezt a kalácsot odaadták nekik. Az asztal alá mesterembernél a mesterséghez kapcsolódó szerszámokat, a parasztcsaládoknál pedig a rudallókötelet tették, amivel a learatott gabonát kötötték le a szekéren, hogy sok gabona legyen, amit lekötnek vele. Vagy lószerszámot, ha lótartó gazda volt, vagy valamilyen szemes terményt, szénát. Gömörben szalmát szórtak az asztal alá, karácsony éjszaka azon aludtak. A kötélnek volt olyan szerepe is, hogy úgy mondták, abroncsban etetetik a jószágot. Azt a búzát, ami az asztalon volt, azon a címen, hogy az megszentelt termény, úgy adták oda a baromfinak, hogy egy kört kerítettek a kötéllel, és a kör közepébe szórták, hogy együtt legyen, hogy összetartson a gazdaság, ne szóródjon szét.

Természetesen az életmódváltással, hiszen a parasztság nagyon átalakult, már nincs is, nálunk most van az, ami 50-60 évvel ezelőtt volt Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon, legfeljebb farmok vannak, tehát az életmódváltással megváltoznak a szokások, és ez természetes. De jönnek újak a televízió meg a különféle „én mondom a tutit” okos emberek hatására. Vannak közösségi helyek, kultúrházak, magyar házak, ahol együtt sütnek mézeskalácsot, ott mindenki bemutatja a maga legújabb divat szerinti dolgát. Ez mindig is így volt a népi kultúrában, egymástól lesték el a dolgokat, ami tetszett a közösségnek, az meghonosodott, ami nem, az kihullt az idő rostáján. 

Újabb divat az adventi koszorú

Amióta a katolikus egyház is elfogadja az adventi koszorú készítését – a mi vidékünkön a rendszerváltás idején kezdett elterjedni –, és most már a templomokban megszentelik advent első vasárnapján, azóta egyre többen készítenek. Eleinte alig volt néhány koszorú, most már bizony volt olyan év, hogy szinte alig fért el a mellékoltár előtt a sok koszorú, akár itt, Galántán is. Közösségi alkalmakon a faluközösség együtt készíti a koszorút, egymáséról lesik le, hogy ki mivel díszíti. Szádudvarnokon működtettünk családi klubot, amikor 2011-ben megszerveztük az iskolát, és ott is megszerveztük a közös családi adventikoszorú-készítéseket, és nagyon tetszett nekem, hogy jöttek az ötletekkel, hogy ő ezt így szokta, a másik úgy szokta, és a következő évben már láttam, hogy a másik család is megpróbálja leutánozni. Ezt szintén vehetjük vándormotívumnak.

Süssünk, süssünk valamit

Újabban szerencsére az iskolákba is bekerülnek a karácsonyi szokások, mert egyébként uniformizálódnak. Régen a családokban a nagymama az unokákkal sütötte a mézeskalácsot, illetve inkább a karácsonyi aprósüteményt, ma már kevés helyen engedhetik meg maguknak. Amézesnek is reneszánsza van, ez nagyon jó, nagyon fontos, mert a mézfogyasztás nagyon fontos, mint az is, hogy együtt sütnek. 

Az iskolákban, kultúrházakban, magyar házakban közösségépítő a mézeskalácssütés, mert egyébként nem nagyon van alkalmuk, idejük a közösségben való együttműködésre, ahol ott vannak a szülők vagy a nagyszülők az unokával. Az anyák napi műsor is szép lehet, de az statikus, az egyik szerepel, a másik nézi, de itt együtt lehet dolgozni. A családban is, reméljük, a nagy hajtásban is jut annyi idő, hogy legalább egy délután együtt dolgozik a gyerek a szülővel, nagyszülővel. 

Valamikor a tél arról szólt, hogy behúzódtak az emberek, és egy légtérben együtt voltak a generációk, együtt bütyköltek valamit az egyébként unalmas téli estéken. A nagyapa kosarat font, a nagymama kenderfonalat font, a gyereket is maga mellé ültette, mesélt neki. Mozaikokra hullott családokban a nagyszülők is külön vannak, sokszor kettecskén egy nagy házban, a fiatalok is külön. A gyerekek is későn jönnek haza az iskolából, hullafáradtan, nincs mód ezekre a közös munkákra, ezért örülök ezeknek a közös mézeskalácssütéseknek. Legalább ilyenkor érzik a gyerekek a készülődés szépségét, örömét. 

Hová lett a Mikulásunk?

Talán a sütemény illata is többet ad nekik, mint a műmikulások, a karácsonyi énekek ősztől. Jöjj el hozzánk, várunk rád, édes, kedves Mikulás következne, de nálunk Mikulás nincs, csak télapó. Nem baj, ha megerőszakoljuk a rímeket. Ez olyan, mint amikor Ág Tibortól megkérdezte azadatközlő, hogy úgy énekeljem, ahogy szoktuk, vagy úgy, ahogy a rádióban kell. Ahogy szoktuk, ott van az Isten. Átvesszük a halloweent, és nyugodtan leadjuk a sajátunkat, a Mikulást. 

Nem arról van szó, hogy ezt most kössük vagy ne kössük a valláshoz, legyen ez teljesen független a vallástól. Egy Tiziano-képet vagy egy Leonardo-képet sem azért nézünk meg, mert az vallási témájú. Az utolsó vacsorát az is megnézi, megcsodálja, aki életében nem tette be a lábát a templomba. Ne adjuk el a Mikulást, attól még beépíthetünk mást. De ha hová jutunk, ha mindent feladunk...? Ezért nagyon fontos, hogy beszéljünk a szokásokról, a változásokról. A népi kultúra, és most nem a paraszti kultúráról beszélek, hanem egy nemzetnek, egy népnek a kultúrájáról, sohasem volt statikus, mindig változott. Természetes, hogy változik, változnak az idők, a módszerek.

Az együtt töltött idő nyomában

Harmadikos gyerekek azon vitatkoztak, hogy melyik a kakas és melyik a tyúk. Hiszen nagyanyádnak is vannak tyúkjai, mondtam. De én oda nem mehetek, mert szaros az udvar, olyan lesz a lábam. Szomorú, hogy a falusi gyerekek is legfeljebb állatkertben találkoznak állatokkal. Annyira elszakadtak a természettől, művi úton kell visszahozni a nem régi szokásokat. 

Amikor Kodály Zoltán Galántán járt, összeverbuváltak több száz gyereket, akik a kastély előtt énekeltek. Mezítláb, mert a tanfelügyelő úgy akarta Kodályt visszavárni, hogy mezítlábas gyerekek lépjenek fel, mert a Bicinia Hungarica előszavában ezt írta. Kodály erre azt mondta, az én gyerekkoromban mezítlábas gyerekek voltak, de örüljünk, hogy már cipő van a gyerekek lábán. 

A népzene- és a néprajzgyűjtés nem azt jelenti, hogy a nádas házakat sírjuk vissza. Én se arról beszélek, hogy hozzuk vissza az 50, 60, 100 évvel ezelőtti dolgokat, hisz az elmúlt 20 évben nagyobbat fordult a világ, mint az előző 250 évben. De a majmolásért ne adjuk fel a sajátunkat, Legyünk tisztában azzal, hogy az, ami nekünk van, érték. Nemcsak az az érték, amit a pénzvilág ránk tukmál, hanem az, ami esetleg az ajtó mögött van, családon belül. Ez maradjon meg értéknek.

Az öregek bizony sokszor könnyek nélkül sírnak. Alig nyitják rájuk az ajtót, legföljebb karácsonykor, de sokra akkor sem. Nagyon sok könnytelen öreg szemét láttam a gyűjtéseim során, bizony kiderült, hogy pénzt keresett, hogy megfizesse a gyerekének az időt, amit nem töltött vele. A legfontosabb a hagyományokban talán ez lenne, az együtt töltött idő és a karácsonyi ráhangolódás. Amikor karácsonyi szokásokról beszélünk, nem biztos, hogy a lexikonban leírt szokásokra gondolunk, hanem arra, hogy a család csendje legyen a karácsony csendje. Pont ezt a csendet hiányolom én. Valamikor az adventi időszak egy nagyon erős ráhangolódási időszak volt, reggel mentek a rorátéra, a nap már a felkészüléssel kezdődött. Reggel hat órakor indult az autóbuszunk, amikor iskolába mentünk, és akkor volt a roráté. 

Az idős asszonyok mentek a templomba, láttuk a fényeket a havas utcákon. Akkor még nem gondoltam, mennyire nem szépek a városi karácsonyok, a felsózott utak, és mennyire szépek voltak a hófehér falusi karácsonyok. Reggel ezzel a ráhangolódással kezdődött a nap. Este pedig összeültek az emberek, mentek egymáshoz fonni, hímezni, mert akkor nem kellett mindenütt a villanyt égetni. Később jött a tévé, az sem volt mindenkinek, egy helyen jöttek össze. A karácsony hete arról szólt, hogy a férfiak a gazdasági udvarban ügyeskedtek, a fát hasogatták, készítették, a szecskát vágták, a takarmányt készítették el, hogy nagyobb munkákat ne kelljen végezni ünnepnapokon. Most inkább a ráhangoló idegességről szól, mert aki naponta munkába megy, az nem nagyon tudja ezt megtenni.