A legjobb hangulatfokozók

A két frontember: Eased és EnuffA szerző felvételeiTalán jobb is volt így, a limitált befogadóképességű WAN2 színpad helyett idén megkapták a nagyszínpadot, és oda is vonzottak legalább tízezer embert. Ráadásul a riporterekkel is barátságosan viselkedtek, a három frontemberből ketten is lapunk rendelkezésére álltak.

Elöljáróban nem árt tudni, hogy a zenekar nevében szereplő három E betű az ő művészneveiket takarja, polgári nevüket nem szívesen használják, de nekünk elárulták.

Először is, segítsetek meghatározni a SEEED stílusát! Mert nekem nem sikerült, csak annyit hallok, hogy a reggae zenéből indultatok ki...

Eased (Frank Delle): Valóban csak kiindulási pontként használjuk a reggae elemeit, mert szerintünk ma már nem lehet úgy játszani ezt a stílust, mint a hetvenes évek végén. Tizenéves koromban is izgalmasabbnak találtam a dub-remixeket, mint az eredeti reggae zenét, bár Bob Marley dalait kezdettől fogva imádtam. A mi zenénk tulajdonképpen eléggé spontán születik: mindenki hozza a maga ötleteit. És mivel tizenegyen vagyunk a zenekarban, ez tizenegyféle hozzáállást jelent. Vannak, akiknek a hip-hop a fontos, másoknak az elektronikus zene, a ska vagy a rock steady. Ez a tizenegy ember mind más generáció, más-más zenén nőttünk fel. Talán elég, ha anynyit mondok, hogy a legfiatalabb tag 21, a legidősebb pedig 50 éves. És mivel Németországban élünk, innen is érnek minket zenei hatások, bár a zenekarban csak három ember berlini. Alfie, a gitárosunk Jamaicából jött, a pozanosunk svájci, szóval nem sokat segíthetek a stílusmeghatározásban! Aki rám néz, és a hajviseletem alapján eredeti reggae zenét vár tőlem, az bizony nagyot csalódik!

Pont erre akartam rákérdezni. Hogy kerül egy fekete bőrű srác Németországba?

Eased: Apám 1963-ban jött Berlinbe tanulni Ghanából, én már Németországban születtem. Általános iskolába viszont Ghanában jártam, utána visszajöttünk Németországba. ĺgy mindkét országot megismertem. Mind Afrika, mind pedig Európa rám nyomta a bélyegét zenei és kulturális szempontból is.

A szövegeitek fele német nyelven íródott, a refrének legtöbbször angol nyelvűek, a második lemezen viszont az angol dominál. Miért van ez?

Enuff (Pierre Baigorry): A közérthetőség miatt. Mivel az angol mégiscsak világnyelv, ha azt akarjuk, hogy egész Európában megértsenek minket, nincs más választásunk. Főleg az általunk különösen fontosnak vélt szövegeket írjuk angolul, és olyan is előfordul, hogy mindkét nyelven megszületnek a versszakok, aztán a végén döntjük el, melyik verzió kerül a lemezre.

Régóta szeretném feltenni ezt a kérdést egy német anyanyelvűnek, aki a rapben is otthonosan mozog. A német szerintem a világ legalkalmatlanabb nyelve a rappelésre. Egyáltalán nem dallamos, szinte kitörik az ember nyelve! Hogy birkózol meg ezzel a dologgal?

Enuff: Mivel ez az anyanyelvem, eleve másképp állok hozzá, könnyebben megtalálom benne a dallomos szavakat. A próbákon azért sokszor előjönnek prozódiai problémák: van, amit át kell írni, mert zenével együtt nem hangzik jól. A német kemény nyelv, sokkal keményebb, mint mondjuk a francia, az olaszról nem is beszélve. Néha azonban pont ez segít megértetni a dalaink üzenetét. Külföldön előfordul, hogy a közönség nem érti ugyan a szöveget, de a hangulat alapján kikövetkezteti, miről szólhat az adott dal. Újabban a kritikusabb élű, pesszimistább számokat írjuk német nyelven, a bulizós, együtténeklős dalokat pedig angolul. Abban viszont igazad van, hogy ha valaki gyorsan és jól rappel németül, angolul már könynyen boldogul. Én azelőtt egy hip-hop bandában énekeltem, így természetes volt számomra az anyanyelvi rappelés.

A próbákon milyen nyelven kommunikáltok egymással?

Enuff: Ez változó. Általában németül, de mivel az angolszász popkultúrán nőttünk fel, tulajdonképpen ez mindegyikünknek második anyanyelve. Tényleg fontos, hogy az emberek mindenütt megértsenek minket, emellett viszont azt is meg szeretnénk mutatni, hogy egy zenekar akkor is sikeres lehet, ha az anyanyelvén énekel. Jó néhány fiatalról tudok, akik miattunk kezdtek németül tanulni.

Mi a véleményetek a jelenlegi német poppiacról? Én csak a VIVA csatornáról tájékozódom, és amit látok, eléggé lehangoló...

Eased: Hát igen, a VIVA tíz-tizenkét évesek számára sugároz. Nem hiszem, hogy ennél idősebbek rendszeresen nézik. Ha javasolhatom, inkább ne nézd, mert az alapján nem kaphatsz teljes képet a német zenei színtérről!

Igen ám, viszont a SEEED videóival is itt találkoztam először! Hogy kerültetek a VIVA sztárocskái közé?

Eased: Valamit valamiért! Egy zenei csatorna nagyhatalom. Ha rendszeresen játsszák a klipjeidet, bekerülsz a köztudatba. Olyanok is elmennek a koncertedre, megveszik a lemezedet, akik egyébként azt se tudnák, hogy létezel. Hát ezért nem tiltakoztunk, hogy Britney Spears után és a Rasmus előtt vetítik a videóinkat. Aki észrevesz bennünket, talán kinyílik előtte egy ösvény egy másik, igényesebb zenei világba.

Enuff: Ha normális világban élnénk, a zenei csatornák nemcsak kiszolgálnák, hanem formálnák is a közízlést. Legalábbis igyekeznének becsempészni néhány fajsúlyosabb számot a kínálatukba. Nálunk azonban rettegnek, hogy a kedves néző átkapcsol máshová, ezért nem mernek kísérletezni, inkább eleve hülyének nézik a fogyasztót... Állítom, hogy a világ legjobb zenekarai kis föld alatti klubokban játszanak alig néhány ember előtt, mert nem hajlandóak megalkudni a kereskedelmi televíziókkal. Ez beteges helyzet. Amíg ugyanis valaki nem kerül egy nagy lemezkiadóhoz, esélye sincs a nemzetközi befutásra. A nagy kiadók viszont általában nem vállalnak kockázatot, közérthető, könnyen eladható zenét akarnak.

A ti lemezeitek is egy „nagy” nemzetközi kiadónál jelennek meg. Milyen mértékben kényszerültetek kompromisszumokra?

Enuff: Ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, száz százalékban ránk hagyták, mit csináljunk. Ez azonban nem egészen így van. Az első lemez kompromiszszumok árán született. Illetve inkább bennünk működött az a bizonyos önkontroll. Örültünk, hogy egyáltalán lehetőséget kaptunk, és lemezünk jelenhet meg, aztán belegondoltunk, vajon hogyan fogadná ezt a zenét a nagyközönség, vajon megértenék-e, amit mondani akarunk. Hát megértették, felesleges volt az aggodalom. A második lemeznél már teljes egészében azt csináltuk, amit akartunk.

Készül már a harmadik album?

Eased: Igen, jó pár ötlet már szalagon van. A SEEED-dalok azonban meglehetősen lassan születnek, mert tizenegy embernek kell közös nevezőre jutnia. Egy lemez megjelentetése nálunk legkevesebb két évet vesz igénybe.

Enuff: Még ha nem is hallatszik rajtuk! Úgy tűnhet, a dalok spontán keletkeznek, ez azonban nem így van, nálunk minden egyes hang aprólékos munka gyümölcse. Sokan kritizálnak is minket, hogy lassúak vagyunk. Erre azt szoktam mondani, hogy ha Peter Gabriel nyolc-tíz évet pepecselhet egy-egy albummal, akkor mi is megengedhetünk magunknak egy kis perfekcionizmust. Egy-egy lemezt általában tíz hónapos vagy akár egyéves turnézás követ, amikor is egy csomó ötlet születik. Ezeket többnyire „menet közben” rögzítjük, és igyekszünk megőrizni valamit az élő koncertek hangulatából.

Szinte egész évben úton vagytok. Melyik volt a leghajmeresztőbb hely, ahol mostanában játszottatok?

Enuff: Talán az olaszországi Bologna...

Eased: Igen, ott alaposan próbára tették az alkalmazkodóképességünket! Mivel több színpadon zajlottak koncertek, nem volt elég áram. Ha bekapcsoltuk a fényeket, nem működtek a hangszerek, ezért félig sötétben voltunk kénytelenek játszani. Egy idő után aztán ez a taktika is csődöt mondott, csak néhány hangszert tudtunk használni. Ki kellett választanunk, melyek a legfontosabbak, méghozzá gyorsan, mert ötezer ember várakozott a színpad előtt. A közönség meglepően jól viselte a megpróbáltatásokat, talán azért, mert sejtették, hogy aznap este különleges, minimálverzióban hallhatják a dalainkat...