A kuflik hamarosan Kínát is ellepik

Jelenleg ő a magyar gyerekirodalom egyik legszínesebb, legnépszerűbb szerzője, aki ráadásul a napokban kapta meg Az Év Legjobb Illusztrátora díjat a Magyar Gyerekkönyv Fórumtól.

Mesés egybeesés, amikor egy meseíró egyben sikeres illusztrátor is. Harmonikus egységet alkothat a verbalitás és a vizualitás, nem kell másoknak magyaráznia, milyen figurákat képzelt el, vagy fordítva – harcolnia a szerzőkkel, hogy elfogadják a rajzait...

A pályám legelején írtam néhány történetet, ezek lapokban jelentek meg. Ifjúkoromban szerkesztettem egy rövid életű gyerekújságot, aztán elkanyarodtam a festészet és a grafika felé. Ez a kanyar hosszú évekig tartott. Csak nemrég találtam vissza a gyerekek világába. Írtam egy kötetnyi történetet a Pagony Kiadó biztatására, és ez olyan volt, mintha megnyitottak volna bennem egy csapot, amelyen azóta is folynak a mesék. Elkezdett izgatni a képeskönyv, kíváncsi lettem, mit mindent lehet kezdeni ezzel a műfajjal.

Egyformán fontos a szöveg és a kép?

Igen, bár könyve válogatja, mikor melyik a hangsúlyosabb. Nálam többnyire a szöveg születik meg előbb, utána készítem el a képeket. Az És most elmondom, hogyan lifteztem című könyvemnél viszont a vizuális ötlet jött előbb. Nagy szerencsém van a kiadómmal, mert mindig szabad kezet kapok tőlük, engedik, hogy azt csináljam, amihez éppen kedvem van.

A hatalmas sikert aratott Kufli-sorozat azért is különleges, mert a képekbe is beleépülnek szövegek. A mellékszereplők szinte trollkodnak a történetben, különböző epés megjegyzéseket tesznek. Hogyan talált rá erre a módszerre?

Rajzolás közben jött. Igazság szerint magamat kezdtem el szórakoztatni ezekkel a kis szövegekkel. Az első részekben még nincs sok belőlük, de később láttam, hogy működik a dolog, hogy szeretik a gyerekek. Most már írás közben is feljegyzem magamnak, milyen apró beköpések lesznek a rajzokon. A Kufli-könyveknek szabott terjedelmük van, és két-két történet szerepel egy kötetben. Meg kell terveznem, hány képen keresztül jutok el a sztori elejétől a végére.

Úgy vettem észre, a szöveg is minden szempontból átgondolt, például egy mondaton belül nincs két bonyolult szó, amit a gyerek nem ért. Vannak viszont kitalált, hangulatfestő megnevezések, amelyeken gyerek és szülő egyaránt jól szórakozik.

Igen, ez tudatos igyekezet, mert a sorozat óvodásoknak szól. Jól érthető nyelvet használok, de azért elrejtek a szövegben felnőtteknek szóló poénokat is, hogy ne aludjanak el felolvasás közben. Van egy könyvem, a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém), amelynél viszont nem lőttem be konkrét korosztályt. Szabadjára eresztettem a nyelvet, ezért aztán vannak benne egyszerűbb és komplikáltabb szövegek is. A visszajelzések alapján úgy látom, ez nem zavarja a gyerekeket. Sőt, időnként magam is elcsodálkozom, hogy a kisebbeknek azok a történetek tetszenek igazán, amelyek szerintem inkább a nagyobbaknak valók. Elhatároztam, hogy korlátok nélkül fogom művelni ezt a műfajt, nem tudományosan analizálva, konkrét korosztályokra szabva. Úgy tűnik, sikerült egy olyan ösvényt találnom, amelyen jól el tudok lavírozni a gyerek és a felnőtt olvasók között.

Képzőművészként milyennek találja a mai magyar gyerekek vizuális kultúráját?

Rengeteg vizuális inger éri őket, és minden nagyon gyors körülöttük. A saját gyermekkoromhoz képest talán nem is a képek befogadásában látom a legnagyobb különbséget, hanem a történetek tempójában. Sokkal pörgősebbek, akciódúsabbak a sztorik, amiket a gyerekek a rajzfilmekben, filmekben, videójátékokban kapnak. Ezért a mai srácok türelmetlenebb olvasók, folyamatos akciót várnak. Képeket böngészni viszont szeretnek, a jó képeskönyvek lekötik őket.

A kuflik kalandjai folytatódnak?

Igen, annál is inkább, mivel készül a rajzfilmsorozat, amely több évadból áll majd. Az első tizenhárom részt augusztus 17-én mutatják be a mozikban, utána a tévében. Az epizódok egyenként hétpercesek. Mivel a mozgóképes mesének mások a kritériumai, mint a képeskönyvnek, előfordul, hogy húznom kell a szövegből. Máskor meg hozzá kell tennem valamit, másképpen megoldani egy-egy jelenetet, mert úgy kívánják a képek. Rendszeresen egyeztetünk Jurik Kristóf rendezővel, sőt gyakran közösen találjuk meg a megoldást.

Amikor a kuflik sikerének titkára próbáltam rájönni, arra jutottam, hogy ezekből a történetekből hiányzik az oktató-nevelő szándék. A legutóbbi kötetben például hasonheverő-versenyt rendeznek ezek a fura lények.

Tudatosan kerülöm a tanulságok levonását, a pozitív tulajdonságok kidomborítását vagy az életbölcsességek tukmálását. Az elején az volt az elképzelésem, hogy legyen néhány szereplő, akiket kiteszek egy rétre, ahol nincs semmi, ezért bármi megtörténhet. Csak rajtuk múlik, mit kezdenek magukkal. Illetve rajtam. Ezek heten alapvetően eléggé lusták, nem nagyon akarnak semmit az élettől, azon kívül, hogy heverésznek, sütkéreznek. Ez már önmagában elég pozitív dolog. Ha a karaktereknek van személyiségük, maguktól kezdenek annak megfelelően viselkedni és cselekedni a történeten belül. Gyakran nem is pontosan úgy, ahogy az elején elterveztem. Ilyenkor szépen megyek velük, és hagyom, hogy ők oldják meg az adott helyzetet, vérmérsékletüktől függően.

Sok szempontból tipikusan magyar karaktereknek tűntek nekem ezek a szereplők, amíg meg nem tudtam, hogy Kínában is érdeklődnek irántuk, sőt, öt könyvre már le is szerződött a kiadó.

Sosem fogom tudni ellenőrizni a fordítást, de nagyon örülök ennek az érdeklődésnek. Ráadásul hamarosan még egy könyvem megjelenik Kínában, a Mit keresett Jakab az ágy alatt? című. Amely egyébként japánul már olvasható. Tavaly néhány kollégával kint voltunk a pekingi könyvvásáron, amely egy hatalmas nemzetközi könyves seregszemle. Akkor épp a gyermek- és ifjúsági irodalomra fókuszált a rendezvény. A kínai könyvkiadók az utóbbi időben intenzíven érdeklődnek a magyar könyvek iránt. Jó érzés eljátszani a gondolattal, hogy a kuflik több millió példányban ellepik Kínát. A nevüket szerintem le sem kell fordítani, csak kötőjellel írni, így: kuf-li.