A kötéltáncos

A kisvárosba kötéltáncos érkezett. Mikor végigfutott a magas házak között kifeszített kötélen, a lelkes publikum megtapsolta. Még nagyobb sikert aratott, mikor sikerült ugyanott átegyensúlyoznia egy hosszú rúddal. A feszültség akkor csúcsosodott, amikor egy talicska után nyúlt. Ám mielőtt elindult volna vele a kötélen, lekiabált a nézőseregnek: Elhiszik-e, hogy végigmegyek itt ezzel a taligával is? A tömeg egyetértően ujjongott. Csakhogy ezzel a lelkesedés be is fejeződött. A kötéltáncos ugyanis tovább kérdezett: Ha hiszik, hogy átjutok vele, jelentkezzen valaki, jöjjön, üljön bele, hadd kocsikáztatom meg!

Ám „oda föl” senki nem bátorkodott.

Nem emlékeztet ez valamire? Például a mi vallásos életünkre... Tapsolni, énekelni, hinni Jézusban messziről, elismerni őt elvileg Isten fiának, királynak – ez nem okoz nagy gondot. A nehézségek akkor kezdenek megmutatkozni, mikor Jézus maga unszol, hogy érte s vele, személyesen tegyünk végre valamit. Az e vasárnapi evangéliumban így szól: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” Tulajdonképpen hív, sőt sürgetve kiált: ti, akik valljátok, hogy király vagyok; ti, kik naponta ismételitek, „jöjjön el a te országod”, ti, akik a szent misén néhányszor elmondjátok, „mert élsz és uralkodol mindörökkön örökké” – ti mind, csatlakozzatok végre hozzám, engedjetek be az életetekbe, kockáztassátok velem. „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: ’Uram, Uram!’, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát...” (Mt 7, 21)

A városka lakói jól tették, hogy a cirkuszi szórakozás még nagyobb sikere érdekében nem teljesítették a kötéltáncos kérését. Ám a közelgő égi királyság lakói legalábbis oktalanul cselekednének, ha visszautasítanák az Atya Jézus által tolmácsolt akaratát: a királyi felhívást – térjetek meg. Isten fia ugyanis nem mesehős, nem egy előadás csupán, mely a függöny legördülésével véget ér. A shakespeare-i „színház az élet” a jézusi logikában nem érvényes.

Ezért megtörténhetik, hogy magában a színházban valami nagyon is életszerű játszódik. Egy passiójáték előadása közben állítólag megesett, hogy a csúcsjelenetben, a keresztre feszítéskor kiszaladt a nézőtérről egy kisleány, s teljes elszántsággal akarta megakadályozni a római katonák szörnyű cselekedetét. Miközben édesanyja szégyenkezve vezette ki őt a megdöbbent színészek köréből, kötelességének tartotta, hogy látványosan lekeverjen neki egy pofont, a rend kedvéért. Bár a sírást hamarosan elnyelte a színházi folyosó, sokakat az egész előadásból éppen ez a „dráma a drámában” szólított meg leginkább. Sokatmondó tény, hogy éppen egy gyermeknek kellett jönnie, aki a maga tiszta őszinteségével megajándékozta a felnőtteket, felejthetetlen leckét adva nekik.

Hisz az ilyen néző, aki végre „kivetkőzik magából”, aki kilép a névtelenség árnyékából – hogy a dráma aktív résztvevőjévé váljék –, a valódi megtérés képét vetíti elénk! Mindenkinek szüksége van rá, aki például nézőként jár el a misékre: csak megnézi, „hogy vezeti le a főtisztelendő úr”. Annak is szüksége van a megtérésre, aki Isten parancsait megvalósíthatatlan forgatókönyvnek tartja, valamiféle „isteni maximumnak” csupán egyfajta „emberi minimummal” megközelíthetőnek. A megtérésre azoknak is szükségük van, akik nem hisznek Isten élő, tevékeny jelenlétében. Hisznek bár valamiben, ami „fölöttünk van”, de nem ismerik el a „valakit bennünk és közöttünk”, kinek hatalma van megváltoztatni, átalakítani és formálni bennünket. Azoknak is meg kell térniük, akik a jelen világ erkölcsi érzéketlenségétől bénultan feladták a lelki harcot, s hirdetik, hogy ma nem éri meg jónak lenni. A megtérés ugyancsak sürgető azoknál, akik a maguk közönyös ücsörgését a „nézőtéren” a megfontoltság s az erényes mértékletesség álarcával fedik. Hiányzik a megtérés azoknak is, akik szívük tizenharmadik szobájában megvallatlan bűnöket fojtanak el, amivel kétségbe vonják Jézus királyi hatalmát a bűnök bocsánatára, a lélek gyógyítására s a lelki holtak feltámasztására.

A közelgő királyságnak a Bibliában egyre élesebben rajzolódnak ki a körvonalai, s minden János jelenéseiben csúcsosodik, ahol is Jézus kijelenti: „ĺme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és kinyitja nekem az ajtót, bemegyek hozzá...” (Jel 3, 20) Ez már nem az előadás, nem lekiabálás az arctalan tömegnek, hanem a szűnni nem akaró, sürgető, személyes isteni érdeklődés. Ha átengeded Jézust a közöny, a gőg barikádján, biztos hogy nem ültet bele a talicskába, hogy átbillegjen veled – a még mindig tétlennel – az élet kockázatos élein. Ám megajándékoz egy új szívvel, mely tele hittel és szent lobogással, hogy újjászületve magad lépj ki. Vágyakozol-e ilyen szívre? Maradj egy pillanatra – önmagad számára – csöndben. És meglátod, hallani fogod, Valaki szüntelenül kopogtat...

A szerző római katolikus pap