A kortárs magyar színe-java

Ám nagy érdeklődés ide vagy oda, a díj idén a Magvető házi versenyévé vált – a tízes shortlisten kilenc kötetet ez a kiadó jegyez, egy könyvvel a Jelenkornak sikerült megtörnie a hegemóniát.

Először nézzük meg az egyetlen „idegen elemet”, Térey János A Legkisebb Jégkorszak című, a Jelenkor gondozásában megjelent könyvét. Térey többször is szerepelt a jelöltek között, 2008-ban pedig a díj sorsáról döntő bírálóbizottság Asztalizene című drámáját találta az előző év legkiemelkedőbb magyar szépirodalmi teljesítményének.

A Legkisebb Jégkorszak kétségkívül napjaink egyik legszórakoztatóbb irodalmi vállalkozása. Formailag verses regény (ha versnek tekintjük, amikor a sorok nem érnek el a lap széléig), tematikailag pedig akár disztópiának is tekinthető. Minden ott kezdődik, hogy kitör az izlandi Eyjafjallajökull vulkán, aztán jön az az emlékezetes eset, amikor hóban-fagyban szavaltuk a Nemzeti dalt március 15-én, és máris 2019-hez értünk. Nemcsak Magyarországot, de egész Európát megváltoztatta a hó, a jég és a hideg, nekünk pedig itt van egy jövőbeli Budapest. Valahogy így: „Magyarország többnyire / Nélkülöző ország volt mindig, / És Budapest – leszámítva parádés millenniumait – Úgy vélem, ennek ellenére sem lehet ráfogni / A magyarságra, hogy nemzetként depressziós. / Kétségtelen, vannak depressziós vonásai; / És baj, hogy a rendszerváltás után föllazultak / A társas hálózati kapcsolatok, / A megbízható, szociális védőhálók. / Úgy látszik, hogy egy új jégkorszak / Kellett hozzá, hogy újjáépüljenek!”

Rakovszky Zsuzsa is azon szerzők közé tartozik, akik duplázhatnak: 2007-ben Visszaút az időben című gyűjteményes kötetét méltatták az Aegon Művészeti Díjjal. Azóta regényei és novellái jelentek meg, új verseskötete kilenc évet váratott magára. A Fortepan magját a világhálón lévő régi fényképekből kiinduló versek adják, melyekből történelmi, egyéni és mitikus szálak indulnak el. Lapunkban Polgár Anikó méltatta a kötetet, egyebek mellett kiemelve, hogy a Fortepan több egymásba simuló ellentétpárt is működtet: „A nap és az éj, a fény és a sötét, a kint és a bent, a fönt és a lent, a felszín és a mély egymást váltja, cserélődik, szétválik és összeolvad, folyamatos dinamikában. A mikrotörténetekből lírai intenzitás árad. Miközben a mai Budapest képeit látjuk, követjük a metrón utazó, pszichológusnál vagy okkult szeánszon járó szereplők útját, alig észrevehetően sétálunk be velük a tudat és a művelődéstörténet mélyrétegeibe. A felszíni élet mögött ott vannak a személyes múlt árnyai, de a még régebbi, mitikus távlatok is.”

A Távozó fa a Magvetőnél megjelenő Oravecz Imre életműkiadás első kötete; némi József Attila-i áthallással akár „leltárversek” csokraként is értelmezhető. A 2005 és 2014 között született költemények gyűjteményében az életmű jól ismert motívumai a korábbiakhoz képest sokkal személyesebb módon tűnnek fel, ezzel együtt – ahogy egyik kritikusa megjegyzi – „zömében roppant személytelenül elbeszélve”. A létezés lehetőségeiből és adottságaiból apró megfigyelések, végtelen következtetések vezetnek el az élet örök körforgásának képeiig. A természetből rajzolódik ki az ember, és az életből a halál. A kötet 6 részből áll, az első három ciklus súlypontját a természeti megfigyelések adják, és egyfajta létösszegző attitűd, a halál prizmáján átszűrődő lírai hang jellemzi. A kötet második felében kapott helyet a December, morning című ciklus – amely Oravecz Imre angol nyelven írott költeményeiből készült válogatás.

Marno János Hideghullám című kötetének központi eleme a Marno-féle örök nemlét fogalma, meg az örök kérdés, hogy nyelvünk határai mennyiben jelentik világunk határait, miközben a versek hangsúlyosan reflektálnak mind a hagyományra, mind pedig a fiatal költészetre. „Nincs tárgyam a halálon túl” – idézett a Hideghullámból lapunk hasábjain Beke Zsolt, majd a következőket írta a kötetről: „Persze van félelem, megértés, irónia, derű, tudatlanság is mindazzal kapcsolatban, ami a dombon túl vár, ahova a lírai én beteg tüdővel mászik fel több versben is, miközben fulladozik, ha egy gyorsabbat lép. Nem hiába szerepelnek a kötetben a megnyúlt, törékeny Giacometti-figurák. Ahogy a halálhoz kapcsolódva Petri, Borges és Pilinszky sem. Petri például segít emlékezni – fogadja a kérdéseket. A vele folytatott egyoldalú párbeszédben ott vannak azonban az ő szavai is: a stílus emlékeztet, s mindegy is, most a kettő közül kinek a versét olvassuk. És mintha ennek az emlékezésnek lenne egy életet és a kötetet felölelő íve is, bár a vég(e) már korábban eljön témaként.”

A költői teljesítmények után következzenek a prózai művek. Illusztris a szerzők névsora: Esterházy Péter az Esti után ismét megkaphatja a nívós elismerést; Réz Pál, a Szépirodalmi Könyvkiadó legendás szerkesztője memoárt írt; Dragomán György a Máglya című regénye után első novelláskötetével is felkerült a szűkített listára; Szvoren Edina novelláskötete, Az ország legjobb hóhéra a tavalyi év egyik legtöbbet ragozott könyveként esélyes; Danyi Zoltánt először jelölte kiadója Aegon Művészeti Díjra, és azonnal bekerült a legjobb tíz közé; és persze itt van Bartis Attila várva várt új (család)regénye, A vége.
Érdekes adalék, hogy a fent felsorolt szerzők közül hárman is „határon túlról” érkeztek meg a magyar irodalom élvonalába, és műveikben saját tapasztalataik kapnak hangot. A Zentán született Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényét az Új Szóban Sánta Szilárd mutatta be, egyebek mellett kiemelve, hogy a könyv egyszerre közvetít egy jól körülhatárolható regionális tapasztalatot és fölmutatja az emberi létezés szenvedéseit. „A dögeltakarító a délszláv háború tapasztalatának a földolgozhatóságára és elbeszélhetőségére keresi a választ; a háború következményeivel való szembesülés elkerülhetetlenségének a regénye. Fontos szerepet kap a test emlékezete is: a remegő belek és a vizelési problémák kínos terheinek traumatikus előzményeire is fény derül. A narrátor vajdasági magyarként elveszíti az otthonnal történő azonosulás lehetőségét. Fölerősödik az elvágyódás, Berlin és Amerika jelenik meg olyan helyként, ahol a ráncok kisimulnak, a viseltes idegrendszer megpihen, az emlékek fölszívódnak. (…) Hogyan lehet együtt élni a háborúban elkövetett gazemberséggel, hogyan lehet tovább élni, ha beálltunk a sorba, és katonatársainkkal nőket erőszakoltunk meg? Mit jelent „ex-jugónak” lenni? A fojtogató kérdések közé finom, jól adagolt humort csempészett a szerző” – írta lapunk recenzense. Erdélyt itt és most Dragomán György és Bartis Attila képviseli. Dragomán Oroszlánkórus című novelláskötete 13 év termése, részben a korábbi regények írása közben „megmaradt” rövidprózákat tartalmaz, túlnyomórészt monológokat, melyeket fő motívumként valamilyen módon a zene köt össze. Az önmagát íróként, fotográfusként definiáló Bartis Attila díjra jelölt regénye, A vége némi önéletrajzi ihletés és fikció keveréke: főhőse a hatvanas években érkezik Budapestre, s mire elrobognak a lábai között a magyar nép zivataros évtizedei, mindent megtanul arról az életről, ami egy fényképezőgép lencséje mögül látható. Az elbeszélő főhős, Szabad András életében a képek a legfontosabbak, és képekből – zömében erős pillanatfelvételekből, rövid fejezetekből – épül fel a regény is.

Esterházy Péter eredetileg Szüts Miklós akvarelljeihez készült 10 darab 10 oldalas krimit írni. Végül maradtak a képek, és született egy krimi, amelyben EP folytatja a játékot a valódi élet és a fikció egybeírásával. A bűnösben a gyilkost Hasnyálkának hívják, mert hogy a szerző új könyvében egyebek mellett a betegségéről is mesél: „Egy gyilkosság története – és egy szerelemé. Vagy a kettőé együtt, tehát szerelmi gyilkosságról szól. A gyilkos neve Hasnyálka. (…) Iszonytatóan groteszk figura. Viszi Hasnyálkát az indulat, reneszánsz egyéniség ő, üzekedik és öl, mint a bajszos-kardos Balassi Bálint, az érzékien démonikus Don Juan, vagy mint a féltékenység mardosta Othello. Legszívesebben hagyná is a csudába a modernitást a narrátor, inkább az Esterházyak hőskorában, az Isten látta, istenáldotta XVII. századba, a daliás időkbe tenné át a történetet, de nem teheti: a hasnyálmirigyrák szempontjából mégiscsak a jelen az érvényes, a »jó«: »Csukd be, fiam, azt a XVII. századot, jön be a hideg vagy a huzat.«”

1992-ben Parti Nagy Lajos kilenc éjszakán keresztül beszélgetett Réz Pállal a magyar rádió felkérésére. Az életútinterjú nem veszett el, sőt kibővült és kötetté vált: a Bokáig a pezsgőben a Magvető 1970–1980-as években népszerű, Tények és tanúk sorozata folytatásának első darabjaként jelent meg. Réz Pál, aki az 1950-es évektől a Szépirodalmi Könyvkiadó, majd a Holmi című irodalmi folyóirat főszerkesztője volt, írókról, költőkről, a magyar irodalom aranykoráról mesél visszaemlékezésében.
És a nagy öreg után jöjjön valaki a fiatalabb generációból. Szvoren Edina kötetét, Az ország legjobb hóhérját így méltatta az Új Szóban Juhász Katalin: „Szvoren Edina mestere a szűkszavú, de pontos jellemfestésnek, a hiábavalóság, illetve az eleve elrendeltség finom ábrázolásának. A huszonkilenc, egyes szám első személyben íródott novella legalább háromnegyedében jelen van valamilyen módon az akadozó szülő-gyerek kapcsolat, vagy a családon belüli nyomasztó állapotok. Gyakran úgy érezzük, csak egy-két apróságon kellene változtatniuk a szereplőknek ahhoz, hogy helyre rázódjon az életük. Szívesen rájuk kiabálnánk, hogy vigyázz, ne csináld, mert ebből baj lehet. Aztán lassan elfogadjuk a sorokból áradó könyörtelen sorsszerűséget.”

Az elmúlt tíz évben az Aegon Művészeti Díj komoly, nagy presztízsű elismeréssé vált. És nem csak a győztesnek járó nettó 3 millió forint miatt. A díj odaítélésében az alapító biztosítótársaság szándéka szerint kiemelt szerepe van a szakmaiságnak. Ennek érdekében a zsűri évről évre az irodalomhoz értő, független, neves szakemberekből (irodalomtörténészek, kritikusok, esztéták, művészek) áll össze; a felkért ítészek névsora évenként részben vagy egészben változik. Hogy kik alkotják a szakmai zsűrit, az csak a bejelentés után válik nyilvánossá; tevékenységük kapcsán személyesen csak egyszer találkoznak, amikor eldöntik, ki kapja az elismerését. Rangnak számít helyet kapni a döntőbizottságban, és vitathatatlanul rangot ad a jelölés, valamint a díj is. Az Aegon Művészeti Díjat bátran értelmezhetjük „az év kortárs magyar kötete” címként is.

A díj átadását minden évben a költészet napja táján rendezik meg. Az idei nyertes nevét, vagyis a 11. Aegon-díjast április 6-án hirdetik ki. Tavaly Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye volt a befutó, a könyv a Kalligram gondozásában jelent meg.