A költő „öntudata” és „önérzete”

(Felesleges a sok magyarázat ahhoz, hogy keddenként ezeken a hasábokon egyszerre ketten faggatjuk interjúalanyainkat: az újságíró élőszóval, a fotóriporter fényképezőgéppel – visszaadva azt a légkört s hangulatot, amely ott és akkor a beszélgetések egy-másfél órájában vesz körül bennünket. Beállítás, szépítés, retusálás nélkül. Így hát eleddig senki sem válaszolt írásban faggatódzásunkra. Kivéve ezt a kakukktojásnak számító esetet, amikor Tőzsér Árpád írásban kívánt interjút adni. Az alábbiakban a jellemzés egyik módjaként megmaradt tehát a kérdező szabadsága, a 78 éves költő csiszolt válaszai pedig elektronikus úton érkeztek. Respektáltuk hát óhaját, ezzel lemondva ugyan az élőbeszéd frissességéről; de a rendhagyó „beszélgetésben” is felvillantva a bennünket kedélyes furulyaszóval búcsúztató vendéglátónk emberi arcát.) A dátumok véletlene, hogy hetvennyolc éve, éppen október 6-án, tehát az aradi vértanúk emléknapján születtél. Egy ilyen egybeesés valami derekabbra kötelezi az embert?A születésnapomat általában úgy szokták szóvá tenni, hogy ilyen borús napon születni már önmagában hendikep, nem érzem-e a hátrányát? Nos, megértem az idős kort úgy, hogy közben a születésnapomnak sem előnyét, sem hátrányát nem éreztem. Egyetlen előnye talán mégiscsak volt: 1958-ban, az irodalmi belépőnknek számító Fiatal szlovákiai magyar költők c. versantológia azzal is emlékezetessé lett, hogy a kötetet nyitó Cselényi László március 15-én született, én pedig, a kötet zárlataként október 6-án. Az ilyen elmés élceket a könyvbemutatóinkon nagyon jól fel lehetett használni. Szülőfalud, Pozsonyból nézve, a messzi világ: a gömörországi Péterfala. Ilyen vonatkozásban mennyiben foglalkoztat máig is a sorsod: a faluról városba szakadt, értelmiségivé vált ember sorsa?Idős korban az ember már mindenből filozófiát csinál. A szülőfalum mostanában úgy jelent problémát a számomra, hogy a térből teljességgel átkerült az időbe, méghozzá a múlt időbe: a mai Péterfalából az egykori szülőfalumra szinte már semmi sem emlékeztet. A templomot leszámítva, amely ráadásul egyidős velem, akkoriban építették, mikor én születtem. A falu anyaga, képe, lakói, a lakók szokásai megváltoztak, azok, akik még tanúi voltak vagy lehettek a születésemnek, elhunytak, az egyetlen tanúja világrajöttömnek én magam lehetnék, de a saját születésére senki sem emlékezhet. Így hát az egész egykori megszületésem is valószerűtlenné vált: hátha én sem anyától lettem, hanem csak úgy, az erdőben termettem, mint a népdal hőse? Idős korára mindenki egyedül marad az emlékeivel, s emlékezetében újra megszületik. Ma már számomra is a magam teremtette Palócország, képzeletem szülőföldje és a képzelt születéstörténetem az érvényes. Tudjuk, milyenek voltak Mikszáth „jó palócai”. De vajon milyenek Tőzsér Árpád képzeletének a palócai?Jók is, rossszak is. Fiatal íróként idealizáltam őket, aztán rádöbbentem, hogy a „szeretett szülőföldem” amellett, hogy egykor nótás kedvű betyárokat nevelt, bizony erőszakot is bőségesen termett és terem, hogy a szülőfalum egyben a családom temetője is. Egy különösen sötét, elkeseredett pillanatomban olyasmit is mondtam, írtam valahol, valamikor, hogy a szülőföldem az én holokausztom. Öreg korban aztán megcsendesednek az indulatok, az ellenfelek és ellenségek kiköltöznek a temetőbe, s a túlélő már „csak a szépre emlékezik”: Pásztor tanító úr könyvtárára, a szép szerelmekre, az erős, elpusztíthatatlan ősanyákra, B. nénémre, a család nótafájára, B. I. nénire, aki látván, hogy a détériek késsel fenyegetnek, Gesztetében lehúzott a détéri autóbuszról, P. nagybátyámra, aki amikor először tartottam író-olvasó találkozót a falunkban, két fonottkorsó borral ballagott le a „kultúrba”, a csizmaszárában meg ott volt a kés, arra az esetre, ha valaki „piszkoskodni mer” velem, B. B. bácsira, aki tanácselnök elvtársként is bölcs bíró módján írta alá az engem főiskolára javasló kádervéleményeket, a pusztai B. G.-ra és K. I.-ra, akik ketten háromszor annyi népdalt tudtak, mint Kallós Zoltán minden könyve, s ráadásul ők meg is élték, amiről daloltak: egyik nap bejöttek a faluba, beültek a kocsmába, véresre verték egymást, s a másik nap már énekelték is, hogy „Sokat kértelek a jóra, / ne menj a kocsmaajtóba, / mert betörik a fejedet, / kutyák isszák a véredet”. Szóval elismételhetem én akárhányszor, hogy Pozsony városa polgárrá tett, hetvennyolc évesen azt veszem észre, hogy emlékezet-létem alsó, meghatározó rétegeiben „népfibb”, palócabb vagyok, mint valaha. Hogy aztán „jó palóc” vagyok-e vagy „rossz”, annak már csak a Legnagyobb Palóc, a Jóisten a megmondhatója. Családod tagjai közül ki volt rád a legnagyobb hatással?Apám mesterember, asztalos és gépész volt, anyám juhász famíliák leszármazottja. Négyen voltunk testvérek, s a családom valamennyi tagja személyiség volt a maga módján és számomra példakép, lévén én voltam a család Benjáminja. Hadd beszéljek itt csak apámról, anyámról és a legidősebb fivéremről, Pista bátyámról. Apám afféle homo faber volt, amit kézzel meg lehetett csinálni, azt ő biztosan megcsinálta, s mindez komor kötelességtudással párosult nála, számomra ő volt a lét alapköve. Anyám mindenben ellentéte volt apámnak: törékeny idegrendszerű, nagy képzelőerejű, érzékeny, mesékben, mítoszokban élő ember. Pista bátyámat pedig azért kell itt megemlítenem, mert tőle tanultam meg olvasni, úgy öt-hat éves koromban, tehát még iskolába kerülésem előtt. Tizenhárom évvel volt idősebb nálam, négy-öt éves koromban ő már nagy gimnazista. S amit a rimaszombati gimnázium könyvtárából haza hordott könyvet, azt én mind átlapoztam, s azokból ismertem meg a betűket. Egyik vallomásodban, iskoláidat illetően, számomra meglepően bevallottad, hogy bár nem haragszol rájuk, de nem is rajongsz különösebben értük. Még a – hajdani bencés gimnázium hagyományait az ötvenes években is őrző – komáromi középiskolai évekért sem. Sőt! Állítólag ott alakult ki benned, rád jellemző tulajdonságként, a „mogorvaság”.Valószínűleg nagyképűségnek fog hangzani, amit mondok, de érettségiig valóban úgy éreztem, hogy egy lépéssel mindig az iskoláim s a tananyag előtt járok. Legalábbis azokból a tantárgyakból, amelyek érdekeltek: irodalomból, történelemből, filozófiából. Olvasottságból, humánus érdeklődésből a Pista bátyámnak köszönhető szellemi előnyömet később is megtartottam, a természettani tárgyak, a fizika, matematika, kémia meg egyszerűen nem léteztek a számomra, azokból bukdácsoltam, de az ilyenfajta vereségeimet nem vettem komolyan. Aztán felkerültem egyetemre, s rádöbbentem, hogy nem tudok nyelveket, s főleg szlovákul nem tudok. Nem ismerem ki magamat továbbá a leíró nyelvtanban, s csak tévelygek a szlavisztikában. S erre „megsértődtem”. Otthagytam az egyetemet, egy évig otthon és a szomszéd faluban tanítottam, aztán újrakezdtem a főiskolai tanulmányaimat. A „mogorva” jelzőt egyébként nem Komáromban, hanem jóval később ragasztották rám, 1963-ban, amikor az első verskötetem megjelent. Annak a címe Mogorva csillag volt, a címadó vers benne pedig apámról szólt. Pályád elején, a ma már csak szép emlékű Hét hetilap szerkesztője, riportere voltál. Milyen riportokat írtál akkoriban; milyen volt a hatvanas években, azok első felében ez a mára régen hamvába holt újság?Én akkor voltam a Hét riportere, mikor a lap szerkesztősége még a Jesenský – az egykori Rózsa – utcában volt, 1960-tól 1965-ig. Most, ha jól tudom, utazási iroda van azokban a helyiségekben. Egyenesen az utcáról be lehetett lépni az irodáinkba, azaz szinte az utca forgatagában szerkesztettünk, állítom, nem rossz lapot, Cselényitől Duba Gyuláig csupa íróból, költőből állt a szerkesztőség, ott nevelődött a leendő „szlovákiai magyar irodalom”. A Hétben akkor megjelent riportjaim az én „elhallgatott irodalmam”, de tulajdonképpen saját magam hallgatom el ezeket az egykori írásaimat, magam sem tudom, miért, hiszen nem lehettek azok olyan nagyon rosszak, ha szinte havonta a félelmetes Pártközpontba citáltak miattuk, raportra. Az egyiknek, emlékszem, az volt a címe, hogy Ide két Isten kék! Ismétlem: az 1960-as évek elejéről van szó. A címet ma is kifejezőnek találom, ha volna időm és erőm kötetbe rendezni azokat a riportjaimat, a kötetnek is ezt a címet adnám. Mit jelentett/jelent számodra szlovákiai magyarnak lenni?Nem sok jót. Az egyetlen hozadéka, hogy keservesen bár, de később mégiscsak megtanultam szlovákul és csehül, s ezzel tulajdonképpen a szláv nyelvek teljes világa kinyílt előttem. Ez nem semmi, de nagy árat kellett érte fizetnem: 1947-ben, tizenegy évesen, átéltem a csehszlovák hatalom által álnok módon „munkaerőtoborzásnak” és „lakosságcserének” nevezett etnikai tisztogatást, és egy évig Magyarországon éltünk, menekültekként, családostul. Fogyatékos szlovák nyelvi tudásomért később számtalanszor megszégyenítettek; s végül, s ez a legfontosabb: úgy érzem, „szlovákiai magyarokként” valami tartós ideiglenességbe, téren és időn túli provizóriumba kerültünk. Két, egymásra acsargó kis nép túszaiként bármi megtörténhet velünk, a társadalom, a civilizáció, a jog csak alig nyújt védelmet számunkra. De ez a „létprovizórium” most, a határok légiesülésével és az 1989-ben ránk szakadt szabadsággal itt, Közép-Európában, azt hiszem, általános életérzés lett. S még valamit, hogy teljes legyen a kép: most, hogy a pártok közötti, egyre gyakrabban erőszakba torkolló ellentétek miatt Magyarországon szinte elviselhetetlen lett az élet, jobb „szlovákiai magyarnak” lenni, mint budapestinek. Szerinted van különbség az ÖNtudat és az ÖNérzet között?Azt hiszem, az önérzet a megmutatkozó öntudat. Mindkettő fontos erkölcsi tulajdonság. Csak az öntudatos és önérzetes ember képes véleményt formálni a körülötte történtekről, s védeni jogait, emberi méltóságát. A tizenkilencedik, huszadik és huszonegyedik századi nyelvi asszimilációs törekvések azért nem lehettek/lehetnek sikeresek semmilyen oldalon, s azért emberellenesek, mert közben az öntudat és az önérzet a tömegekben is általános lett. Látsz-e belső törvényszerűségeket – megélt tapasztalataid tükrében – a kisebbségi sors és a közép-európai sors között? Merthogy már régebben is foglalkoztatott ez a dilemma, ha jól emlékszem, például A homokóra nyakában című esszédben.Közép-Európában így vagy úgy minden nép kisebbség, a két nagyhatalom: az oroszok és a németség – újabban: Nyugat-Európa – kisebbsége. Az általad említett, s 1970-ben született A homokóra nyakában című esszémben ezt így fogalmaztam meg: „Közép-Európa sokáig a történelem átjáróháza volt, ahol legtöbbször idegen érdekek csaptak össze, s ezeknek az összecsapásoknak a során Közép-Európa bennszülöttjeinek a kapaszkodás ténye is épp elég munkát adott.” Értsd: ahogy a porszemek kapaszkodnak a homokórában, úgy kapaszkodnak a közép-európai kis népek Európa „nyakában”, hogy egyik nagyhatalom érdekfelébe se csússzanak át. Az Európai Unió megalakulása előtt azt hittük, hogy az Unió megalakulásával ez a kapaszkodáskényszerünk megszűnik. Tévedtünk. Több hazai magyar író- és költőtársadtól eltérően közéleti megnyilvánulásaidban keveset politizáltál/politizálsz. Nem érdekel az életnek ez az oldala?De érdekel, csak idejében rájöttem, hogy nem vagyok politikus alkat. Én majd csak holnap fogom tudni, hogy mit akarok ma, a politikus pedig azonnal reagál. Ha az adott pillanatban semmi okos dolog nem jut eszébe, akkor locsog. Én, sajnos, locsogni sem tudok. A nyolcadik X felé araszolgatva: mi adja az élet leghitelesebb értékrendjét?Csak tautológiával tudok válaszolni: az élet legfőbb értéke maga az élet. Ennélfogva csak azt tudjuk, mi a „hiteltelen értékrend”: a „hiteltelen értékrend” az életellenesség. Azaz: az életet nem lehet feláldozni még a nagybetűs Életért sem. De Kant ezt már két és félszáz évvel ezelőtt tudós pontossággal megfogalmazta, így: Úgy kell élnünk, hogy az embert mindig célnak tekintsük és sohasem puszta eszköznek. Hetvennyolc évesen a tépelődés helyett még mindig nem próbálsz meg mindent inkább jótékony derűvel megérteni? Ebben a korban is van még értelme a küzdelemnek?A megértés kifejezés itt nagyon a helyén van. Az idős ember többnyire a megértés révén vesz részt a létezésben, vagy ahogy a Kant utáni idők egy másik nagy gondolkodója mondta: a dolgok végtelen termékenységében. A megértés is lehet ugyanis létszerű képződmény. Ha kellő mélységekig hatol.