A költő és a kultusz

 

Sziveri János a huszadik század végi magyar költészet és szellemi élet kimagasló alakja és kultikus figurája. A bánáti Muzslán, a volt Jugoszláviában született 1954-ben. Első verskötetével, 1977-ben üstökösként robbant be az irodalomba. Három év múlva már a legendás újvidéki folyóirat, az Új Symposion főszerkesztője, ahonnét újabb három év múlva botrányos körülmények között elüldözik. Földönfutóvá válik, nem talál megfelelő, sőt semmilyen állást a Vajdaságban, egyre súlyosbodó betegségének kezelésére 1989-ben Magyarországra költözik, illetve inkább menekül. 1990-ben, harminchat éves korában meghal. Barátai azonban nem hagyják, hogy vele együtt művei is eltűnjenek a föld színéről. Megalapítják a Sziveri-díjat, amelyet egy állandóan változó kuratórium olyan költőknek ítél oda évente, akik még nincsenek agyonajnározva, ám minőséget képviselnek, és az irodalmi közéletben is részt vesznek valamilyen módon – szerkesztőként, kiadóként, szervezeti tevékenységgel. Ez a kis társaság fáradhatatlanul „kampányol” Sziveri János érdekében, ha kell, felcsapnak porszívóügynöknek is, felolvassák a verseit, elemzik a munkásságát, sztoriznak, kínálgatják őt az olvasóknak. Ezt tették nemrég a fővárosban is, a Komenský Egyetem magyar tanszékének társszervezésében. A Sziveri-emlékdélutánon átfogó képet kaphattunk egy nálunk (is) kevéssé ismert költő, egy isten áldotta tehetség és ördögi fazon életéről és költészetéről. Reményi József Tamás sietett leszögezni, hogy nem Sziveri „legendásítása” a céljuk, hanem annak a süket csöndnek a megtörése, amely végigkísérte a költő életét. Az úgynevezett polgári oldal számára túl kócos és rendetlen, továbbá túl népnemzeti volt, bármit is jelentsen ez a szó. Mert hiszen az avantgárd ugyanolyan erővel jelent meg verseiben, mint a nemzeti érzelmek, illetve a közösségi témák, amelyek persze teli voltak magánéleti utalásokkal, érzelmekkel. De a népnemzetiek sem fogadták be, mert hozzájuk képest viszont túl modern és harsány volt, amit csinált. Légüres térbe került, és Magyarországra költözése után sem javult a helyzete, mivel a határon túli szerzőket nem fogadják tárt karokkal az „anyaországban”, illetve a megmondóemberek hangzatos lózungokban gondolkodnak, ám nem igazán ismerik az ország határain kívül alkotó művészeket. Ezt a merész gondolatot Géczi János fogalmazta meg, aki Sziveri könyörtelen, szigorú folyóirat-szerkesztési módszereiről is szólt. A szintén újvidéki származású, jelenleg a veszprémi egyetemen tanító Ladányi István már másodikos gimnazistaként csodálta Sziverit, a versek mellett költői estjein produkált színészi játéka, mesteri előadásmódja és harcos egyénisége miatt is. Ladányi ma a Sziveri Intézet élén igyekszik bevonni a diákokat a közös munkába, az életmű gondozásába és kutatásába. Hizsnyai Zoltán, aki 1997-ben kapott Sziveri-díjat, azt hangsúlyozta, hogy költőnk egyszerre tudott emelkedett lenni és jól odamondani a rendszernek. Emellett az avantgárd egyfajta szintézisét teremtette meg verseiben, annak ellenére, hogy az avantgárdra általában az analitikusság jellemző. A fiatalabb költőnemzedéket képviselő Kollár Árpád pedig igenis kultikus figuraként kezeli Sziverit, aki nem ijedt meg a kockázatoktól és bátran lázadt a konvenciók ellen. Csehy Zoltán 2004-ben kapta meg a Sziveri-díjat, és egyfajta újjáéledő antik alapállást is felfedezett a költő verseiben, amely egyedülálló zenei energiákkal párosul. Ez a komponálási technika ritkaságnak számít, ezért sem tudtak vele mit kezdeni oly sokan. Nemrég jelent meg a Gondolat Kiadónál Sziveri János összes műveinek gyűjteményes kiadása, Reményi József Tamás szerkesztésében. Ebben a költő hét verskötetének anyaga mellett a hagyatékban talált gyerekverseit, fiatalkori képzőművészeti írásait, drámai műveit, sőt fennmaradt rajzait is megtalálják az érdeklődők, akikből remélhetőleg nálunk is egyre több lesz. A Pozsonyban „térítő” társaság egyébként másnap Nyitrára volt hivatalos, ottani egyetemistákhoz, akik jó esetben magyartanárok lesznek egyszer. Úgyhogy még semmi nincs veszve...