A költő, aki otthon maradt

Szerhij Zsadan egyike azon kevés ukrán szerzőknek, akik nem teljesen ismeretlenek felénk. Magyar fordításban eddig azonban csak regényei jelentek meg: Körner Gábor fordításainak köszönhetően a 2010-es évek elején robbant be a magyarországi könyvpiacra, amikor három egymást követő évben három regényét is olvashattuk – ez volt a Depeche Mode (2010), a Körgyűrűk szomorú démonai (2011) és a Vorosilovgrád (2012). Aztán egy évtizednyi szünet következett, majd a háború kitörését követően tavaly látott napvilágot két további fordítás – a könyvkiadók nyilván ráéreztek, hogy az ukrán szerzők most több pénzt hozhatnak a házhoz. A két kötet közül az egyik szintén regény, A diákotthon címmel jelent meg a Magvető gondozásában. A másik, a Harkiv Hotel az első magyar fordításban megjelent Zsadan-verseskötet. Egy életmű-válogatásról van szó, a valamivel több mint 140 oldalas könyv nyilván csak ízelítőt nyújthat a ukrán szerző gazdag költői munkásságából. Zsadan bemutatkozása a magyar közönség előtt költőként így is ütősre sikeredett.

Ez természetesen Zsadan magyar hangjának, Vonnák Diánának is köszönhető. Általában méltatlanul kevés szó esik a műfordító munkájáról – aki pedig lírai szövegeknél még fontosabb szerephez jut. Vonnák Diánát egyébként nem műfordítóként ismertük elsősorban, hanem szerzőként, mégpedig tehetséges pályakezdő szerzőként. 2021-ben debütált Látlak című elbeszéléskötetével, mellyel rögtön be is zsebelte a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó-díjat. Zsadan verseinek magyarra ültetésével most azt bizonyítja, hogy pontosan, remek költői érzékkel képes visszaadni a metaforikus nyelvezet által teremtett hangulatokat és ügyesen válogat a nyelvi regiszterek között.

A kötetben megjelent verseket is egyébként ő választotta, mégpedig egészen konkrét tematikus elv mentén: a könyv kulcspontja a háború. A háború, mely átformálja a városok látképét, átrendezi azok tereit és megváltoztatja a városokban élő emberek kapcsolatait. A háború felelős azért, hogy bizonyos emberi sorsok úgy alakultak ahogy, miközben alakulhattak volna teljesen máshogy is.

A kötetet Osztap Szlivinszkij költő, esszéista előszava nyitja. „Miért ilyen elkerülhetetlen” – teszi fel a kérdést Szlivinszkij, „hogy ember és tér ennyire kölcsönösen befogadja egymást: ha Zsadan, akkor Harkiv, ha Harkiv, akkor Zsadan?” Harkiv, az ország második legnépesebb városa nemcsak fontos ipari és kereskedelmi központ volt a történelem folyamán, hanem a kultúra, a művészetek központjának számított mindig is. Mivel csupán 40 kilométerre fekszik az orosz határtól, a 2022-es invázió kezdetén az orosz hadsereg egyik fő célpontjává vált. Itt zajlott az egyik leghevesebb csata, a várost azóta is folyamatosan érik a támadások, nemrégen pedig arról cikkezett a sajtó, hogy az ukrán hatóságok elrendelték a civil lakosság evakuációját. Hogy mit csinál egy költő (író, műfordító, rocksztár, a Zsadan és a kutyák nevű zenekar frontembere) a művészek városában a háború idején? Zsadan a 2022-es orosz támadást követően Harkivban maradt, önkéntes munkát végez. És továbbra is ír: szövegei arról tanúskodnak, hogy hogyan változik körülötte a világ.

A válogatáskötet három, időren-di sorrendet követő részre oszlik. Az első az 1995-től 2013-ig terjedő időszakot öleli fel, tehát Zsadan első verseskötetének megjelenésétől a donbászi háború kitöréséig megírt verseket tartalmazza. A második a 2014 és 2021 között készült műveket vonultatja fel, a harmadik kiindulópontját pedig az Ukrajna elleni orosz támadás éve szolgáltatja. A harmadik rész címe (2022-) befejezetlenségre utal, hiszen ennek a fegyveres konfliktusnak egyelőre senki nem látja a végét.

A kötet tehát közel három évtizedet ölel fel, lefestve a város arculatát – „harkiv vidéki város csupa sárgabarack és késelés,” írja Zsadan a címadó versben –, majd annak változásait. A legplasztikusabb képet azzal nyújtja a városról, hogy a lakóiról mesél. Zsadan hősei (és antihősei) takarítónők, akik „Mikor felmosták az összes vért, / összegyűlnek az állomásokon, forralt bort isznak” (A folyosói takarítónők), orosz olajcégek képviselői, akik meglőtt barátjuk koporsója felett állnak, „a sóheren folyó könnyet és taknyot / a dolce gabanájukba törlik / és hennesyt kortyolnak eldobható / műanyag poharakból” (Lukoil), csakúgy, mint kínai drogdílerek és tetoválóművészek. A kötet második részéhez érve arra eszmélünk, hogy Zsadan szereplői kezdenek veszíteni a kontúrjaikból – mintha a háború jelenléte egyre líraibb hangvételre késztetné a költőt. Bár számos alakot vonultat fel, ez a kontúrtalanság kifejezetten szembeötlő a Már három éve a háborúról beszélünk című versben, ahol a cím egyfajta refrénként bukkan fel a szövegben újra és újra, hogy a háború könyörtelen vontatottságára emlékeztesse az olvasót. A kötet utolsó, legrövidebb részében furcsa csend honol a tájon, a főszerepet a természeti elemek, a hó és az erdő veszik át. A költő saját magát, költői hivatását állítja középpontba. Mi a szerepe a költőknek a háborúban? „Olyan érzés, mintha november közepe / táján minden évben / bekerítené a költőket az erdő: / kivégzőosztagok erdeje, akik úgy őrzik a zsebükben / a betűket, mint az előző napi kenyérmorzsát” – vetíti elénk Zsadan a kötet befejező részének második, cím nélküli versében. Vajon van-e még miről írni, van-e létjogosultsága a költészetnek, vagy eljött a csönd ideje?

Szerhij Zsadan: Harkiv Hotel. Fordította Vonnák Diána. Jelenkor, 2023.