A kislányom azt állítja, okos, és búcsút int

#A szerző felvételeMásfél éves kislányom, Laura okos! Ezt nem az apa elfogultsága mondatja velem, a lányom állítja magáról. Egyik nap munkából hazajövet feleségem fogadott a jó hírrel: „A lányod okos.” Látva tompa arckifejezésemet, biztatni kezdett: „Kérdezd csak meg tőle, milyen!” Hallgattam a szóra, mire a pöttöm a világ legtermészetesebb dolgaként közölte velem, hogy „okkos”. Vagy két héttel később a nagyszülőknél voltunk városon. A falusi környezethez szokott lányka a balkonon, anyósom virágcserepei között érezte magát a legjobban. El is játszogatott, mint otthon a homokozóban, csak itt éppen a virágcserepekből kikotort földet szórta magára. Piszkos is lett rendesen, ami az anyját nyilván nem örvendeztette meg, mert mikor meglátta őt, eléggé mérgesen kiáltott rá: „Laura, milyen vagy?!” A csöppség a földes játékban alig zavartatva magát, ártatlanul emelte kék szemét az anyjára, és a világ legtermészetesebb hangján válaszolta: „okkos!” Néha azért kétségbe vonom azt a túl nagy okosságát. Például, amikor a világért sem akarja megérteni, mire való a bili. A kis játékai raktározására használja, de előfordul, hogy – mint akármilyen más üres dobozból – „megetet” belőle. Belenyúl, két pici ujjával óvatosan megfogja a nagy semmit, és belerakja a számba. Én meg, persze, úgy csinálok, mintha csudamód ízlene a finomság, közben meg aggódom, nehogy szobatiszta korára is megmaradjon ez a szokása, amikor esetleg a bili tálaló már nem lesz üres. Öt hónapos korában már néhányszor sikerült a bilibe végeznie dolgát, igaz, akkor még nem tudott felállni róla. Néhány nap alatt aztán ki is nőtte ezt a tehetségét, és azóta kizárólag a pelenkába rakja a nagydolgait. Persze, ha van rajta, mert a nyári melegben naphosszat csórén és mezítláb szaladgált a házban és az udvaron, s bizony meg-megesett, hogy nem a legszerencsésebb pillanatban és helyen végezte el a dolgát. Ha a homokozóban „történt az esemény”, nem gond, de az is előfordult, hogy bizony a szőnyeg bánta a dolgot. S mit gondol ilyenkor egy szobatiszta felnőtt? Óhatatlanul azt, hogy ez a gyerek nem is olyan okos. Ám amikor érszreveszi a bűnjelet a fenekén, és rákérdez: „Hová kakiltál már megint?!”, a baba nagyon okoson kézen fogja, és pontosan odavezeti, ahová előbb a bizonyítékot (r)ejtette. Mégiscsak okos.

Pápát inteni viszont már régebben megtanult, és nagy-nagy örömmel int búcsút a kutyusnak, a kiskacsának, sőt még a tárgyaknak is. Az azonban nem mondható el róla, hogy mindezt válogatás nélkül tenné. Egyszer a nálunk vendégeskedő Zsuzsi unokahúgommal egyszerre mentem el otthonról, ő pedig kinyújtott kis kezével integetett utánunk, és hangosan mondta is, amit csinált, pápá. Az anyja segíteni akart neki, hát ő is mondta: „Pápá, apu!”, mire Laura kijavította őt: „Nem apu! Zsuzs- pápá!” Nemrég az anyja elvitte magával bevásárolni, és szokása szerint vett neki valami nyalánkságot. A szlovák üzletes kedveskedve kérdezte tőle: „Budeš papať?” Mire a kislány rögvest hangos pápát intett neki. Máskor viszont a tévében hallotta, hogy „dovidenia”, és mindjárt elkezdett pápázni, az anyja meg nem győzött csodálkozni, honnan tudja, mit jelent e szlovák szó, ha még sosem hallotta. Ha azt akarjuk, hogy ne értse, mit mondunk, szlovákul beszélünk előtte. Lehet, hogy hamarosan úgy járunk vele, mint annak idején a szüleim jártak velem? Apám mesélte, hogy anyámmal ők is hasonlóan tettek. Ha valamit nem az én fülemnek szántak, azt szlovákul beszélték meg, mígnem egyszer állítólag az anyám elé álltam, és megkérdeztem:

„A prečo, mamička?”