A királynő ágyában

A görög rendezőnek ez a harmadik angol nyelvű filmje, az előző (Egy szent szarvas meggyilkolása) nagyot ment a fesztiválokon, és szintén meglehetősen bizarr volt, csak az egy kitalált világban játszódott, A kedvenc meg az 1700-as években, Stuart Anna királynő udvarában. 

Kifordított királydrámát látunk, sőt bizonyos pontokon a királydrámák, illetve a kosztümös filmek paródiáját. A bálokon olyan koreográfiákra táncolnak a szereplők, hogy azon tényleg csak kacagni lehet, a férfiak parókái szinte röhejesek, egyikük jelzi is, hogy nem rajong ezért a divatért. A királynőben pedig nincs semmi fejedelmi. Egy tenyeres-talpas, túlsúlya miatt komplexusos, nem túl okos asszony, kiszámíthatatlan hangulatváltásokkal, nyíltan leszbikus hajlamokkal. Ráadásul végigbetegeskedi a kétórás filmidőt – nagyszerű közeliket láthatunk például fekélyes lábairól. Nem igazán élvezi a „munkáját” sem – kegyencnője/ágyasa hozza a döntéseket háborúról, békéről, adóemelésről, aki négyszemközt olyan hangnemet enged meg vele szemben, hogy a fal is belepirul. (Úgy nézel ki, mint egy borz!) Vajon az ilyen fokú őszinteség a szeretet jele, vagy épp fordítva – teszi fel magának a kérdést Anna királynő jóval később, amikor az új és a régi kedvenc között kell választania. Persze sosem látja át a helyzetet, mert a körülötte lebzselők ravaszak és agyafúrtak.

A helyezkedés művészete tökélyre vihető, és lám, már akkoriban is ez volt a leghasznosabb tudás: szemrebbenés nélkül kigolyózni riválisunkat a „minket megillető” helyről. Ha a felemelkedés útja a királynő ágyán át vezet, akkor ám, legyen!
Emma Stone hivatott bemutatni, milyen hosszú az út a zsúfolt cselédszállástól az uralkodói ágyig. Eddigi legjobb alakítását nyújtja Abigail szerepében. Azt is képes érzékeltetni, hogy számára létkérdés kiütni a nyeregből saját unokanővérét, a királynő kedvencét. Ez utóbbit Rachel Weisz játssza, szintén remekül, csak neki kevesebb lehetőség jut, mivel karaktere nem jár be akkora utat. Ritka dolog, hogy egyazon film két mellékszereplője mérkőzik az Oscarért, most ez a helyzet. (A film egyébként összesen tíz szobrocskát kaphat február 24-én.)
 

A királynő szerepében Olivia Colman lehengerlő. Megérdemelt a jelölése a legjobb színésznő Oscar-díjára. Egy szánni való, sors által megtépett nőt mutat nekünk, aki történetesen Anglia uralkodója, de inkább saját lelkével van elfoglalva. Ez a nő 25 év alatt 17 gyermekét veszítette el szülés közben, csecsemőkorban, vagy még magzatként. Az ilyesmit lehetetlen megemészteni, még nekünk, nézőknek sem sikerül. 

Pazar látvány társul a lélektani drámához, a padlótól a gyémántfülbevalókon át a legutolsó csészéig minden korabeli hatást kelt és abszolút a helyén van. Robbie Ryan kamerája szinte kéjes élvezettel pásztázza a túlzsúfolt, barokkos környezetet. Sőt, kosztümös filmben talán először játszanak el a halszemoptikával, amikor szó szerint meggörbül és fölénk tornyosul a tér. Az éjszakai felvételeknél viszont gyakran csak egy gyertya világít, vészjósló hangulatot teremtve ugyanazokon a díszes folyosókon. Ideges snittek, kapkodó kameramozgás is fokozza a realitásérzetünket – mindez persze ravaszul konstruált filmes csízió, de el kell ismerni, hogy működik. 

Ráadásul A kedvenc annak is maradandó élmény lehet, aki (hozzám hasonlóan) sosem rajongott igazán a kosztümös filmekért. A rendezőnek és a színészeknek (főleg a három nőnek) ugyanis sikerült elérniük, hogy hús-vér emberekként tekintsünk a szereplőkre, hogy egyszerre szippantson be minket a történet és annak tálalása.