A kezdet és a vég

Februárban történt még, nagyon rossz volt az időjárás, síkosak voltak az utak, csúnya eső esett. Azokban a napokban igencsak sok baleset történt. Nekem is sikerült eltörnöm a bal kezemet. És hát mit tesz ilyenkor az ember, elmegy a körzeti orvoshoz. Ő aztán beutalt a sebészhez, ő pedig annak rendje s módja szerint röntgenre küldött el. A röntgen folyosóján rengeteg bekötött kezű, lábú ember. Várakoztak, mint én. Meglehetősen soká kerültem így sorra, olvasni nem volt kedvem, türelmem, inkább a betegtársakat nézegettem. Egyikkel-másikkal szóba is elegyedtem. Közben arra a korszakalkotó felfedezésre jutottam, hogy mi, nők még ilyen helyen is sokkal türelmesebbek, sőt toleránsabbak vagyunk, mint a férfiak.

De most nem erről szeretnék írni.

Ahogy gondolataimba mélyedve üldögéltem, egyszer csak egy idős nénit toltak be kerekes széken. Mit mondjak, igencsak szomorú látványt nyújtott. A lábáról félig lecsúszott flórharisnya sebes, beteg testrészt mutatott. Szája széle is kisebesedve, megkékülve, az arca, de még a fekete kopottas ruhája is fájdalmasan lehangoló volt. A kísérő hölgy – a lánya vagy a menye lehetett, nem tudom – beszélt hozzá, de úgy látszott, a néni végképp nem reagál, mintha szundikált is volna. Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem a hölgyet, hány éves a néni. Nyolcvannégy, hangzott a válasz.

Néztem őt, s arra gondoltam, vajon mennyi minden is történhetett az életében. Mennyi örömet, bánatot, megpróbáltatást érhetett meg hosszú élete folyamán. Gondolataimból egy kisbaba sírása riasztott fel. Pár hetes lehetett, szintén röntgenre hozták. Ahogy az anyja a kerekes szék mellé ért vele, a néni hirtelen kinyitotta a szemét, s rámosolygott a pici babára. Talán a saját gyermekei születése juthatott az eszébe, ki tudja...

Ilyen az emberi élet, egyiknek a vég, másiknak a kezdet.

De hogy mi van a kettő között, az legtöbbször talán csak rajtunk múlik. Mert sajnos olyan a világ, hogy (tisztelet a kivételnek) mindenkit csak a saját sorsa érdekel. Sokan elmondták már, hogy másképp kellene élni, addig figyelni másokra, míg van rá lehetőség. Néha talán elég volna pár biztató szó is, hogy az a másik egy kicsit jobban érezze magát, de sajnos manapság már sokszor saját magunkra sincs igazán idő, nemhogy a másikra.

Mégis! Jó volna, ha a folytonos rohanásban néha megállnánk, ha kicsit azon is elgondolkodnánk, mit is hajszolunk szünös-szüntelen. Tudom, a szükség nagy úr, a megélhetés nagyon nehéz.

Mégis! Néha-néha talán elcsenhetnénk egy kis időt rokonaink, ismerőseink számára. Főleg az idősek tudnak elmondhatatlanul hálásak lenni akár egy pár jó szóért is. Olyan sokba kerül azt a néhány szót kimondani, addig, amíg még értik is?

Gyermekek, fiatalok, középkorúak, nem ártana olykor arra is gondolni, hogy ki-ki bár ma még fiatal, ép és egészséges, ám ha minden a rend szerint megy, akkor egyszer mindenki lesz öreg. És hogy akkor mit nyújtanak majd a fiatalok, hogyan fognak bánni kivel-kivel, az a mában, az idősekkel való bánásmóddal dől ám el.