A kényszer parancsa

A regény a regényben szerkezetét tovább bonyolítja és mélyíti, hogy Julien könyvének főszereplője, Sebastien maga is író, sikeres, elismert szerző. Amikor aztán Sebastien a baráti társaságában előadja, miről fog szólni legújabb regénye, elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor szöveg és szerzője, Skuta Miklós között már annyira többszörös az áttétel, hogy a számára legfontosabb eszméket is szabadon és lazán kifejthesse. Merthogy a Skuta-regény eszmék és gondolkodásmódok, nézetek és felfogások ütköztetésének színtere. Vitathatatlan, hogy az a bölcseleti-gondolati szál, mely sűrűn átszövi a művet, a könyv egyik legnagyobb irodalmi-filozófiai hozadéka. Az eldöntendő kérdés körülbelül így szól: magunk vagyunk-e sorsunk alakítói, vagy ki vagyunk téve olyan ismeretlen erőknek, melyek alapjában forgathatják fel életünket, és a számunkra legkevésbé várt pillanatban vehetik át fölöttünk az uralmat. Másként mondva: ellenőrzésünk alatt tudhatjuk-e önmagunkat, cselekedeteinket és bensőnket, vagy az élet előre nem látható helyzeteinek és kiszámíthatatlan konstellációinak vagyunk alávetve.

Ehhez az eszmei vagy-vagyhoz, mely a cselekményben a házasélet és a szerelem tartósságát vagy sebezhetőségét tételezi, hosszú út vezet. Már a kerettörténet előrevetít egy olyan kapcsolatot, melynek legfőbb ismérvei a belakhatóság, a biztonság és a rutin: „tény, hogy egy biztos, jól kiépített, szerencsés életmód elkényelmesítheti az embert, hiszen ott minden működik, már mindent »csak fent kell tartani«, és az már megy szinte magától is. Valahogy, mint egy lendkerekes játék autó. Ha jól meglökjük, akkor úgy tűnik, meg sem áll”. A jól kiépített házasélet további ismérveként merül föl, hogy az azon kívüli világot, a munkát, a kikapcsolódást, a kalandokat s a velük járó feltöltődést, élményeket és izgalmakat csak az biztosíthatja, ha az embert otthon „a világ legstabilabb háttere” várja. Ennek ellenére – vagy ezzel együtt –, véli Sebastien, „vannak kiszámíthatatlan dolgok az életünkben”. Erről a kiszámíthatatlan, hipnotikus állapotról szól Sebastiennek az a könyve is, melyen éppen dolgozik, s mely az előreláthatatlannak egy további dimenzióját, a kényszert helyezi előtérbe. 
Az író baráti körben röviden összefoglalja regényének alapkonfliktusát: egy bárzongorista észrevesz egy magányos nőt, aki iránt rokonszenvre ébred („jó lenne őt átölelni”), s felajánlja, hogy csak neki szeretne zongorázni. Beülnek az üres, félhomályos bárba, s a zongorista elkezd játszani. „Minden hangja egy simogatás, suttogás, csöndes, kedves szó.” Kettejük közt „kialakul egy láthatatlan, definiálhatatlan érzelmi híd”. Csakhogy a híd közepén mégsem találkoznak, mert bár a kiszemelt nő egyre jobban átadja magát a zenének és ezzel együtt a zenésznek is, a zongorista figyelme fokozatosan a nőről a zenére helyeződik át: „Vagyis már nem a nőnek akarja a lelkét feltárni, hanem a zene fekete angyalát akarja kiszolgálni.” És a konklúzió: „Ez az igazi magány. Amit mi okozunk önmagunknak.” Sebastien sokat dolgozik ezen a húszperces regényjeleneten, melyben a bárzongorista „a zene áldozatává, szolgájává válik”. S itt, ebben a bárzongorista-jelenetben konstituálódik a regény (Sebastian regényének, Julien regényének és Skuta Miklós regényének) legfontosabb bölcseleti tétele: „A teljes ellentmondás ott van, hogy aminek a szolgájává válik, azzal az egyszerű céllal, hogy minél jobban átélje a pillanatot, azt a valamit ő teremtette meg egy pillanattal előbb. Abszurd, kiszámíthatatlan helyzet, ahol a zenész egy személyben az Isten is, meg a hívő is. Mondhatnám úgy is: irány, amely a lépéseink alatt válik úttá.” 

Az író Sebastiennel is ez történik: mikor biztosnak vélt házaséletében szinte angyalként felbukkan a femme fatale, az „identifikálhatatlan vágy”, minden magagyőzködése (és felesége nyugtatgatása) dacára végig kell haladnia, mintegy a kényszer parancsára azon az éteri hídon, mely az addig ismeretlen nő karjaiba vezeti. S immár nem ő dönt az életéről. S itt már a szöveg is a kényszer parancsának van alávetve, az elbeszélés költészetté és éteri mondatfoszlányokká redukálódik, ekként magán hordozva annak lenyomatát, amire jószerével nincsen szó s nincsen képzet. A hirtelen rátörő szenvedély, kártyanyelven szólva: mindent visz. Jelzésértékű, hogy megváltozását, vagy mondjuk így, testi-lelki pálfordulását, teremtőből (hiszen az író elsősorban teremtő) (rab)szolgává válását a minden rezzenésére érzékeny felesége előtt egy zongoristára fogja, mondván, hogy a könyvbemutatóján fellépő zenész túlzottan magára vonta zenéjével a közönség figyelmét, őt másodrangú szereplővé degradálva, ettől tűnik ő most kissé másnak.

Külön szót érdemel a szöveget a cselekmény szintjén teljesen áthálózó intellektuális, Thomas Mann Varázshegyét idéző társalgás, a beszéd, beszélgetés, az eszmecsere, a hangos gondolkodás dominanciája: majdnem mindent ezekből a csevejekből, vitákból és párbeszédekből tudunk meg. Szereplői hasonló hullámhosszon gondolkodó, meditáló értelmiségiek: az író Sebastien felesége belsőépítész, a másik házaspár egyike szintén belsőépítész mérnök, ott a feleség divattervező, a harmadik párost pedig egy orvos házaspár alkotja. Az értelmiségiek minden elképzelhető színterén találkoznak és beszélgetnek a helyzettől függően kettesben, négyesben vagy hatosban: kávéházban, bisztróban, étteremben, egymás otthonában, kiállításon, megnyitón, színházban, koncerten, könyvbemutatón és így tovább, s a számukra fontos, a munkájukkal nem feltétlenül együtt járó kérdéseket vagy nézeteket vitatják meg. Ezek a viták viszik előre a cselekményt, nemkülönben ezek a hordozói a történetben hangsúlyos szerepet kapó gondolatiságnak. S a mindent felülíró gondolatoknak, nézeteknek, véleményeknek s ezek ütköztetésének (szinte hitvitáknak) köszönhetően Skuta Miklós könyve sokkal inkább gondolati, semmint érzelmi mű, mert noha alapjában véve egy szerelmi háromszög keretei közé lavírozza magát, a lényeges, az irodalmilag érvényes mondanivalóját a kommunikáció hordozza. Nem véletlen, hogy amiként fokozatosan minél nagyobb területet hódít meg magának a kényszer parancsára kialakuló házasságon kívüli viszony, annál töredezettebbé, egyoldalúbbá válik – s szorul háttérbe – a baráti társalgás, míg végül a házastársi dialógus is ellaposul. Sebastien már magát kérdezgeti, gondolatban beszél, érvel és vitatkozik. A fejében zajlanak az események.

A Julien könyve mindemellett izgalmas, fordulatos és jó érzékkel felrajzolt történet, főbb szereplőinek nagyvonalú jellemábrázolása belülről, a szövegből fakad, hiteles és plasztikus. A francia közegbe helyezett cselekményeknek a szókincs is megfelel: folyosó helyett foyer-t olvasunk, de van baguette, roquefort, vernissage, faux pas, atelier stb. Nagyon jó a környezet láttatása, ahogyan szemünk előtt elevenedik meg a francia vidék és a főváros egy-egy szelete, jók a miliők, átérezzük egy-egy kávéház vagy bisztró hangulatát, és a sok közt nincs két egyforma – hiszen ezek a helyszínek is alá vannak rendelve Sebastien belső világának. Aki a feleségével való együttélést mindenek fölé helyezi, ám kénytelen felismerni, hogy szeretője az a nő, akivel ő egyet alkot. „Hogy melyik a fontosabb? – teszi föl a kérdést a főszereplő. – Konvenciók, nevelések, vallások, kultúrák és főleg – az ember alapvető tudatlansága. Még csak azt sem tudjuk eldönteni, mennyit kell, mennyit szabad, mennyit illik szeretni.

A mű végén az elbeszélő visszaveszi a hangot Sebastientől, aki ettől kezdve egyes szám harmadik személyűvé válik, s a látószög ismét az omnipotens elbeszélőé lesz. Így aztán olvasó és szöveg közt is újrateremtődik a kellő távolság, miközben hangsúlyossá válik, hogy fikció részesei vagyunk. Kiváló, igazi irodalmi csemege, amiben részünk lehet.

Csanda Gábor

Skuta Miklós: Julien könyve
Madách Kiadó, Pozsony, 2019, 192 oldal