A kentaurok története

A kint felejtett fa virágládából harapdálta a füvet, amely ezen a déli oldalon, a fal védelmében még így januárban is zölden és üdén tenyészett. Az író látott már egyet s mást életében, ezért úgy döntött, mégse gyújt rá a kertben, a ló orra előtt, hanem visszafekszik. Az jót szokott tenni ilyen reggeli látomások ellen, el tudja tüntetni az ágyból az ismeretlen nőket, a haragos feleségeket, végrehajtót, postást, rengeteg mindent, ami az életben kellemetlen lehet. Aludt is egy jót, egészen kilencig, kipihentnek érezte magát, fogta a cigarettásdobozt, és nagy levegőt véve, előbb babonából hármat számolva kinyitotta a kertre néző ajtót. A ló még mindig ott állt. Most már a fél virágládát is megette. Amikor meglátta az írót, vidáman horkantott és megrázta a sörényét. Újabb visszaalvásról már szó sem lehetett. Barátom ezért inkább rágyújtott, mindannyiszor udvariasan ellegyezte a ló orra elől a füstfelhőt, amikor pedig végzett, megpróbálta végiggondolni, mit kell ilyenkor tenni. Először is felhívott engem, de nekem akkor épp le kellett adnom egy tárcát a pozsonyi Új Szóba, mondtam, nem tudok odamenni. Írja ki a Facebookra, mi történt, tegyen hozzá egy fotót is, ami megfelelően ábrázolja a lovat, és csinálja azt, amit olyankor szokás a Facebookon, amikor kóbor kutyát vagy macskát talál az ember: kérje meg a barátait, hogy osszák meg a posztot, hátha a gazdája ráakad, és jelentkezik. Barátom így is tett, lefotózta a lovat kétszer is, egyszer oldalról, egyszer szemből, majd egy tárgyilagos posztban leírta, hogy néz ki, nincs rajta patkó, se nyakörv, vagy zabla, ami állatokon szokott, és itt van az ő kertjében Szentendrén. Adott neki enni és inni (ebben az utóbbiban hazudott), a gazdája már nyilván nagyon keresi. Ossza meg, aki csak tudja, üzenet, pontos cím, telefonszám priviben. A poszt felment a fészre, el is terjedt gyorsan. De mivel elég szürreálisnak hatott, elkezdtek gyülekezni alatta a kételkedő, cikiző, majd gyalázkodó kommentek. Barátomat azzal vádolták, hogy gúnyt űz a becsületes álltabarátok buzgalmából, akik valóban veszélyben forgó, kiszolgáltatott kis életek megmentésén fáradoznak. „Ezeknek már semmi se szent” fejléccel egy szélsőjobb portálon is megjelent a poszt, ahol aztán kapott a rohadt hazaáruló liberális értelmiség rendesen. Mivel barátomnak kezdett csakugyan kényelmetlen lenni a ló társasága, szeretett volna például kimenni a házból legalább egy liter borért, elhatározta, hogy nem keménykedik: kitett magáról és a lóról egy szelfit, sikerült úgy elkapnia, hogy a ló is egy kicsit mosolygott, és most egy érzékeny, szívhezszóló posztot írt a lóval szövődött barátságáról – hátha erre már tényleg felkapja a ló gazdája a fejét, és ha más miatt nem, legalább féltékenységből jelentkezik, és végre elviszi.  Jött is néhány gyanúsan rossz helyesírással írt üzenet, amelyben arról érdeklődtek, hány éves a ló, meg hány kiló, mert ahhoz kell választani az utánfutót. Közben a ló odakint nyihogott és toporgott. Az orrával bökdöste az ajtót. Barátom megtöltött egy műanyag edényt vízzel, és kitette a ló orra elé a küszöbre. A víz egyetlen másodperc alatt tűnt el. Cserélt egyet, kettőt, hármat, ötöt, tízet. A ló elégedetten nyerített, és feltette a lábát a küszöbre, mint aki be akar jönni a házba. Barátom lelkiismeret-furdalással csukta be előtte az ajtót. Hideg van, cudar idő, eleredt az ónos eső, a ló nyilván fázik. Pokróc kéne rá, van is ilyen szó, lópokróc, nyilván azért, mert a lovat takarják vele. Levette a kanapéról a pokrócát, amellyel sorozatnézéshez szokott takarózni, kilépett az ajtón, a kertfal és a ló közé préselődve a ló oldalához ment, és betakarta. Közben beszívta az állat édeskés, forró illatát. Egy élőlény. Egy szeretetre vágyó, magányos élőlény, az univerzum vándora, akárcsak én, gondolta, és átjárta a szívét a szeretet. Bement, kockacukor híján kristálycukrot töltött a tenyerébe, a ló szája elé tartotta. A ló boldogan felnyalta, nagy, vérágas szemét rámeresztette. Barátok lettek. Vagy ki tudja, a barátnője lett. Elmulasztotta meghatározni a nemét. Épp egy újabb posztot kezdett fogalmazni állat és ember különös kapcsolatáról, a kentaurmítosz eredetéről, amikor autóduda hallatszott a bejárat felől. Kinyitotta az ajtót. – Zurück, neteneee, ccc... hő, hő! – hallotta a kentaurnyelvet. A ló tiltakozás nélkül hátrált. Miközben az egyik kék overallos férfi felvezette a rámpán az engedelmesen lépkedő lovat a „Nyikó és Társa Vágóhíd” feliratú teherautóba, a másik odalépett a barátomhoz és hálálkodva kezet szorított vele. Péterfy Gergely