A húszas évek kihívásai a nemzetiségi kultúra területén Szlovákiában

Sok területen pozitív változás történt, máshol viszont kevés előremozdulás volt tapasztalható. Mivel pár napja a 21. század tízes éveit zártuk, érdemes mérleget vonni az elmúlt időszakról minden területen – így a kultúra területén is. Honnan indultunk, és hova jutottunk? Mik lehetnek a céljaink a következő évtizedre?

Mindenekelőtt megfelelő értelmezési keretet kell felállítanunk pár alaptétel segítségével. Ezek közül a legfontosabb az állam befolyásának kérdése a kultúra és a művészet területén. A második egy adott közösség jelentősége – legyen az művészeti csoport, nyelvi vagy nemzeti kisebbség – a teljes szektoron belül, végül pedig a művészet szabadságának problémája.

Az állam szerepe

Ha az állam szerepét vizsgáljuk a kulturális életben, két végpontot állapíthatunk meg. Az egyik esetében az állam egy transzparens, szakmai szempontok szerint működő rendszer létrehozását tekinti feladatának. Nincs szó államilag meghatározott kultúrpolitikáról, sokkal inkább művészi szabadságról, ahol az egyes irányzatok, csoportok súlyát az alkotó és a befogadó közeg közti kapcsolat határozza meg. A másik végponton az állam a kultúra és a művészet irányát szigorú kultúrpolitikájával szabja meg, bizonyos művészeti irányzatokat előtérbe helyez, és korlátozza a művészet szabadságát.
A két végpont között természetesen sok árnyalat van, amelyek olykor alig, máskor azonban nagyon is különböznek egymástól. Azonban minden esetben igaz, hogy a parlamenti demokráciában a rendszert a törvények összessége, ezek gyakorlati alkalmazása és az intézmények hálózata szabja meg és működteti.

Az említett három tényező közül kettő esetében több árnyalatról gondolkodhatunk mind horizontálisan, mind vertikálisan. A harmadik esetében azonban horizontálisan csak egy lehetőség elfogadható. A művészet szabadságát nem lehet „rugalmasan” értelmezni. Nagyon leegyszerűsítve: vagy van, vagy nincs. Mindez sajnos nem jelenti azt, hogy vertikálisan nem történhetnek visszaélések. Hiába beszélhetünk országos szinten egy szabad rendszerről, ha helyi szinten például színházi előadásokat tilthatnak be.

Mi a helyzet Szlovákiában?

Kijelenthetjük, hogy Szlovákiában országos szinten művészi szabadság van. Ironikus módon azt is mondhatnánk, hogy éppen azért tarthatunk itt, mivel az elmúlt harminc évben nem volt olyan kormány, amely kiemelt prioritásként kezelte volna a szlovákiai kultúra és művészet jelenét és jövőjét. Ám kétségkívül ennek köszönhető, hogy amint a művészi szabadság korlátozására tesz kísérletet a hatalom, az komoly ellenállásba ütközik. Kiváló példák a közelmúltból a Kunsthalle esete és a Szlovák Nemzeti Színház igazgatójának jelölése körül kialakult feszültség. Mindkét történet a művészek éles állásfoglalásának és kitartásának, valamint néhány politikus aktív közreműködésének köszönhetően jól zárult.

De mi a helyzet a másik két tényezővel? Ľubica Laššáková folklór iránti elkötelezettségén túl eddig komolyabb előnyhöz nem jutott semmilyen irányzat vagy közösség, és Mečiarék óta az állam sem igyekezett túlzott befolyásra szert tenni. Ezt tekinthetjük akár pozitív eredménynek is. Ám ha számba vesszük, hogy a három közhasznú intézményként működő támogatási alapon (Audiovizuális Alap, Művészettámogatási Alap, Kisebbségi Kulturális Alap) kívül sem átfogó intézményi reform (duplicitások kiküszöbölése, új intézmények létrehozása), sem jövőbe mutató törvényi keret megalkotása (szponzoring a kultúrában, dotációs szervezetek jogállása) nem történt meg, akkor rá kell jönnünk, hogy az állami kultúra területén kicsit mintha megállt volna az idő.

Miért nincs Szlovákiában releváns gyűjteménnyel rendelkező kortárs művészeti múzeum, annak ellenére, hogy tudjuk, ezek a kultúrturizmus egyik legnagyobb vonzerejű intézményei szerte a világban? Vagy miért nem lehet a város, a megye és az állam egyszerre egy intézmény fenntartója, annak ellenére, hogy vannak múzeumok, színházak, amelyek nemcsak egy adott régiót képviselnek, hanem országos jelentőségűek?

Ha ezekre a kérdésekre keresünk választ, ugyanoda jutunk, mint amikor a művészet szabadságáról gondolkodtunk. Ám míg az állami figyelem hiányát abban az esetben áldásosnak is tekinthetjük, addig az utóbbiaknál már egyértelmű, hogy több a negatív, mint a pozitív hatása. Az elmúlt időszak azt igazolja, hogy Szlovákiának sajnos nincs releváns kultúrpolitikája. Az utóbbi években a politikai vezetés megkérdőjelezhető módon dönt arról, hogy mely művészeti, illetve kulturális szférákat preferálja, a döntési folyamatban pedig figyelmen kívül hagyja a tudományos kutatások eredményeit és a nonprofit szféra gyakorlatát. Természetesen a megoldások hiánya a múlt mulasztásának, ám ugyanakkor a jövő lehetőségének is tekinthető. Így pedig ismét kis iróniával megjegyezhető, hogy az új évtized küszöbén nagy lehetőségek előtt áll a szlovákiai állami, regionális és helyi kultúra is.

Nemzetiségi nézőpont: közművelődés és művészet

Mindez igaz, ha a nagykép egy speciális szegmensét külön vizsgáljuk. A nemzetiségi és azon belül a magyar kultúra helyzete tulajdonképpen ugyanezeket a kérdéseket veti fel. Hogyan látjuk biztosítottnak a szlovákiai magyar kultúra és művészet fejlődését? Mi kell ahhoz, hogy legalább azonos ütemben fejlődhessen a szlovákkal (és a magyarral), nyitott legyen, ugyanakkor megőrizze identitását? Miként segíthet az állam, hogy a magyar kultúrával azonosuló művészet Szlovákiában túllépjen a lokális és regionális jellegén, hogy annak országos, illetve egyetemes jelentőségéről beszélhessünk? És vajon tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni, és azt hogyan érhetjük el?

Működő intézményként a kérdések megválaszolásában a Kisebbségi Kulturális Alap megkerülhetetlen. Ám erre úgy kell tekintünk, mint a Művészettámogatási Alapra, azaz a független kulturális és művészeti szféra állami támogatási rendszerére, amely saját hatáskörén belül stratégiát határoz meg, tervez és dönt. Tehát egy önálló intézményről van szó, amelytől tovább kell lépni, további elemekkel erősíteni a nemzetiségi kultúra és művészet intézményi hálóját. Már ez a megfogalmazás is jelzi, hogy melyek azok az irányok, amelyek felé ezeket a lépéseket megtehetjük, mely intézményekkel tehetjük teljessé a nemzetiségi kultúrát lefedő hálót. Az egyik intézmény ennek megfelelően a művészettel foglalkozik, mely minden kultúra esetében annak csúcsaként értelmeződik. A másik pedig az ennek alapot adó, szélesebb értelemben vett kultúrával, vagyis a közművelődéssel. Ez a két intézmény az adott területeken működő szervezeteket, alkotókat kívánja segíteni, nem megbontva a meglévő struktúrákat, elsősorban logisztikai és anyagi támogatással. (A rendszer a tudomány területével lesz teljes, ennek tárgyalása azonban nem cikkünk témája.)

Közművelődés

A közművelődés az egyén és a közösség kulturális joga, lehetősége és feladata is. Az értékek és tudás megőrzésére, közvetítésére és teremtésére irányul, ezáltal adva változatos tartalmat és formát az összetartozásnak.

A szlovákiai magyar társadalmi-kulturális életet bizonytalan fogalomhasználat és szerteágazó célokat vállaló gyakorlat határozza meg. A közszférában megyei és helyi fenntartású közintézmények, a nonprofit szektorban száznál is több szervezet folytat kulturális-közművelődési tevékenységet. Sok a párhuzamos aktivitás, duplicitás, koordinálatlanság, egymástól való elszigetelt működés és kiszámíthatatlanság. Ami inkább gyengíti, mintsem erősíti a társadalmi kohézióra és kulturális önrendelkezésre irányuló törekvéseket.

Ennek kiküszöbölése érdekében szükség van egy államilag támogatott, politikai ideológiáktól független, országos lefedettségű intézményre. Annak zavartalan működését és fenntarthatóságát az állam tudja garantálni. Szakmai, humán és infrastrukturális erőforrások biztosítása szempontjából azonban a helyi és regionális szereplők aktív szerepvállalására kell hogy építsen. Egy ilyen intézmény feladata a kulturális-közművelődési szféra szervezeti hálójának kiépítése, a kapcsolattartás és együttműködés megerősítése helyi, regionális és országos viszonylatban, az egyéni és közösségi kreativitás kibontakozása, valamint módszertani tanácsadás.

Művészetpártolás

A nemzetiségi kultúrát segítő állami intézményrendszer újabb fontos eleme tulajdonképpen a nemzetiségek által művelt művészet intézményi csúcsintézményének tekinthető, amelynek feladata a nemzetiségi kultúrák legfontosabb eredményeinek bemutatása a közönségnek – a művészet univerzalitásának szem előtt tartásával. Teszi ezt egyrészt a kisebbség képviselőinek, de tevékenysége a kultúraközi művészeti kommunikáció szempontjából legalább ilyen jelentős. Olyan intézmény, amely egyszerre ösztönzi a magas művészeti érték létrehozását, ugyanakkor befogadó intézményként is szerepel: helyet biztosít vendégprodukcióknak, de próbahelyiség, műhely is.

Ez az intézmény újabb lépés a nemzetiségi kultúrák autonómiája felé. Egy valódi autonómia felé, amelyben a politika szerepe csupán a keretek biztosítása. A nemzetiségi művészeti szubjektumok saját maguk állítják fel a kuratóriumot, akik a saját elképzeléseik alapján szabják meg a működési irányokat, saját stratégiát kidolgozva. Lássuk, miben áll ennek az intézménynek a működése!

Befogadó intézményként a művészeti ágak különböző alkotásainak bemutató helye. Ebből a szempontból fontos, hogy pozsonyi székhellyel rendelkező intézmény az ország bármely pontján alkotó művészeknek kiállítási/bemutatkozási lehetőséget nyújthat. Ahhoz, hogy a presztízse nőjön, és a művészek, kritikusok térképére felkerüljön, fontos elem, hogy nem csupán a Szlovákiában élő nemzetiségi szereplők legyenek a partnerei, hanem más jelentős alkotók is, akik épp a nyelv vagy a tematika, vagy más pontokon kapcsolódnak az intézmény által képviselt művészeti világhoz. Ennek köszönhetően a beválogatott nemzetiségi művészeti alkotások is több befogadóhoz eljutnak, nagyobb kritikai figyelmet kapnak. Mindennek az alapfeltétele az intézmény minőségi munkája, mely során fel kell készülnie a (kamara)színházi, képzőművészeti, filmes, zenés, irodalmi események különleges igényeinek teljesítésére.

Az intézmény magas színvonala és presztízse húzza maga után a művészi alkotások színvonalát is. A kuratórium által képviselt nívó a művészek számára kihívást jelent. Ugyanakkor konkrét programokkal is segíti a művészeket. A meghívott rezidensek ittlétük alatt workshopokat, szemináriumokat tartanak, működésük kiállítással vagy előadással zárul. Az ösztöndíjprogram keretében külföldön tanulmányúton részt vevő művészek pedig az ott tanultakat kamatoztathatják. A művészi alkotófolyamat saját műteremben történik. Ugyanakkor vannak esetek, amikor nem kivitelezhető egy alkotás elkészítése ezen keretek közt, de az intézmény ilyen esetekben is a művészek rendelkezésére állhat.

Egy nemzetiségi kulturális intézményről van szó, ezért tevékenysége több okból is fontos a közösség számára. Egyrészt bemutatja, hogy rétegzett kultúráról van szó, vagyis a nemzetiségi kultúra nem alacsonyabb rendű, mint adott esetben a magyarországi vagy a szlovák. Másrészt az ilyen pozitív példák ösztönzőleg hatnak az egész közösségre: úgy működik, mint a kétnyelvű feliratok – presztízsében egyenrangúsítják a (itt: művészeti) nyelvet. Harmadrészt megvan ezeknek az alkotásoknak az a specifikuma, íze, kérdésfeltevése, ami az adott nemzetiségi kultúrára jellemző.

Az intézmény működésének egyik legfontosabb eleme mindemellett, hogy a többségi és a nemzetiségi, illetve az ezekhez köthető kultúrák közt elősegíti a kommunikációt. A meghívott művészek és az intézmény mellett működő rezidensek konkrét mondatokat jelentenek ebben a párbeszédben, de aktuális problémákhoz kapcsolható tematikus sorozatok, konferenciák, beszélgetések is ezt a célt szolgálhatják.

Közös felelősség

A fent leírtakból érzékelhető, hogy a két felvázolt intézmény a Kisebbségi Kulturális Alappal kiegészülve megfelelő garanciát biztosít arra, hogy megteremtse a kultúra és művészet kibontakozásához és fejlődéséhez szükséges keretrendszert. Ám a 20-as évek kihívásainak csak akkor tehetünk eleget, ha egyetértés születik az állam, a közösségek feladatvállalása és a művészi szabadság kérdésében. Az irány pedig nem lehet a befelé fordulás. A fejlődés záloga a nyitottság, a kor kihívásaira való reflektálás, átgondoltság és cselekvőképesség. Ez az állam, a közösségek és az egyének közös felelőssége.
 

Rigó Konrád
kulturális államtitkár