A hit meghívást jelent a párbeszédre

Főapát úr! Remélem, nem tűnik tolakodásnak, ha megkérdem: kinek vett ajándékot karácsonyra?
Gyakorló történelemtanár vagyok, a jelent is a múlt felől közelítem meg. Nos, már gyerekkoromban a családban mindig nagy izgalom volt, hogy ki milyen ajándékot kap, kinek ki milyen ajándékot készít. Mi is így vagyunk ezzel itt, rendünk családi közösségében. Ennek a közös vacsora és az imádság révén megvan a külső formája, ahogy ez a családokban is szokás. Ajándék pedig kétféle van. Minden rendtárs kap főapáti ajándékot, egy kis csomagot, benne valami hasznosat, praktikusat. Emellett a közösségben már advent elején egy kalapból sorsot húzunk, hogy ki kinek készítsen valami személyes kedvességet, apró meglepetést. Lehet az egy bölcselet, egy vers, bármi, ami nem materiális érték, hanem a személyes szeretet kifejeződése. Így a rendtársam, a testvérem iránti jóakarattal közelítjük meg a karácsony lényegét, aminek eredeti üzenete az Isten ajándéka.

A bencés közösség valójában egy család?
Egyfajta ókori patriarchális modell az örökségünk. E regula szellemében az elöljáró az atyja a közösségnek, amelynek minden tagja egyenrangú testvér. Ebben van érzelem, van racionalitás, és ha nem is a vérségi família kötelékében élünk, de a családi vonások adottak a megértésben, gondoskodásban, elfogadásban.

Nekünk, világiaknak mit illenék tudnunk az egyetemes bencés rendről?
Talán a legkézenfekvőbb, ha egy történetkét említek. Fiatal rendtársamat vizsgáztattam, akitől azt kérdeztem: mi az, ami téged megfogott a mi családtörténetünkben? Ő azt felelte: atya kérem, bárhol az európai kultúrában, az irodalomban, történelemben, művészetekben, mindenhol a rendünkbe ütközöm. Gondolom, a lényeget ragadta meg ezzel. Ennek egy mélyebb, spirituális vetülete, hogy Istenkereső közösség vagyunk; de emellett nem véletlenül tartják Szent Benedeket Európa patrónusának, hiszen a bencés szerzetesek az egyháznak, a társadalomnak nyújtott szolgálatuk révén valóban ott voltak az európai hit, az európai kultúra bölcsőjénél.

Ön miért elkötelezett híve a párbeszédnek? Főapátként Pannonhalmán láthatta vendégül II. János Pál pápát, az orosz ortodox egyház pátriárkáját, itt fogadhatta a dalai lámát, a megbékélést szorgalmazza a protestáns és a zsidó egyházakkal, szószólója a romák integrációjának...
Tényleg sokan jártak itt. Lehet, ez valami hiánypótlás részemről. A szocializmusban nőttem föl, az egyoldalú diktatúra volt. Sokáig csonkának éreztem a szellemiségemet, a lelkületemet, mert rendre megtagadtak tőlem valamit. Huszonhét évesen mehettem ki először Bécsbe, s amikor ott leszálltam a vonatról, úgy éreztem, hogy az előző életem engem is nagyon sok mindentől megfosztott. Ott fogtam föl a világ sokféleségét, azt, hogy amiben én itt fölnőttem, az egy történelmileg szétszakadt, keletre és nyugatra szerterepedt társadalom. Most, a szabadságban már sokszínű a világunk. Egykori marxista, keresztény, ateista együtt élünk, ám hogy ezt vállalni is tudjuk, hogy a kölcsönös megértésre törekedjünk, ahhoz meg kell ismernünk a másikat. Ez biztosítja minden közösségnek – legyen az náció, felekezet, vagy ideológia –, hogy békésen élni tudjon egymás mellett. Ezért jelent a hit is egyfajta meghívást a párbeszédre. Amikor a hitemről beszélek, akkor lehetőséget nyitok arra, hogy az a másik is megismerje azt, ami nekem fontos. És viszont.

Milyennek látja a hétköznapi, emberi kapcsolatainkat 2010 telén?
Nagyon silányak, noha hiba lenne általánosítani. Hiszen sokat tudnék mesélni arról, milyen nagyszerű lelkileg gazdag, nyitott és szabad emberekkel találkozni. Ilyenkor az ember „csak” azt érzi, amit az apostolok mondtak: Uram, nekünk jó itt lenni! De amikor a mindennapok nyomorúságával találkozom, akkor azt látom, hogy többségben vannak azok, akik szegények az emberi kapcsolataikban és szegények belsőleg. Ezért nekünk, akik megtapasztaljuk a belülről fakadó örömöt és lelki erőt, szinte küldetésünk s feladatunk: vágyat ébreszteni a másikban, hogy lehet másképp is élni, boldogabban, szabadabban.

Mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk magunkban a változás, a megváltozás belső útját?
Két végletet említek. Az egyik: a rajtam kívül élők között lelki ajándékként megtapasztalom azt. A másik: olyan mélyre jutok a szenvedésben, ami arra késztet, hogy megoldást keressek. És aki keres, az talál. Mindkét esély reménye, hogy az ember megkapja a belső út meglelésének ajándékát, s amiről tudja: nem az enyém, de részese vagyok, sőt, tovább oszthatom...

Mi, világi emberek keressük ennek igényét, esélyét?
Gondolom, mindenki keresi, talán csak nem mindig a jó helyen. Az ember, sajnos, úgy él, hogy meg akarja nyerni az egész világot. Egyszer vallással, másszor vallás nélkül, de sokszor azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk boldogok, ha minden a miénk lesz, mígnem már undorunk lesz önmagunktól. A másik út az, hogy nem megszerezni akarjuk a világot, hanem befogadni azt.

Eszerint önmagunkban kell viselnünk és keresnünk az igazságot a világnak szépségével, s vállalva vállalt emberi gyöngeségével?
Nagyszerű, ide akartam kilyukadni! A pláza, az üzlet azt kínálja nekünk, hogy a világot a csillogásban találjuk meg, és ez a tévedés. A boldogság, az öröm, a belső szabadság nem megvásárolható, csak a belső úton járva megélhető, megtapasztalható. Nem kifelé, hanem befelé kell fordulnunk. Ha a karácsonyról beszélünk, akkor ez az a mélység és magasság, amit keresnünk kell.

Tükrözi az embereknek ezt a törekvését, mondjuk, az Ön postája?
Ha én most kitálalnék egy újságírónak, az oktalan hiúságnak és dicsekvésnek tűnhetne. S jó ízléssel nem is tehetném meg, hiszen a másikat adnám ki. Viszont elmondhatom, ha tanítok, ha prédikálok, de a mindennapi beszélgetéseimben is az a célom, hogy elérjem a szíveket. Ha papként valaki kliséket mond, száraz és elvont vallásos nyelvet használ, akkor bizony elmehet Kukutyinba zabot hegyezni, hiszen az elszáll az emberek feje fölött és lepereg róluk. De vannak hívó szavak, amelyekre odafigyel az emberfia: ha a szenvedésről szólok, ha a magányról beszélek, arról, hogy csak azt szeretik, aki szeretni is tud. Ebben a megszólításban, a mindennapi tapasztalatnak ezen a síkján az embereket egyszerűen a lelkük vezérli, megérzik, hogy róluk van szó.

A hétköznapok tele vannak indulatokkal. Miként lehet leküzdeni őket, eljutni oda, hogy meghallgassuk a másikat? Ha nem is adok neki igazat, de elfogadjam a véleményét?
Nem az enyém a bölcsek köve. De állítom: az az ember, aki nem képes odafigyelni a másikra, sőt hívó szavakra indulatba jön, az tele van önmagával, nála nincs helye a másiknak. Olyannyira, hogy még köztük sincsen hely. Minden szélsőség, minden agresszív szó és indulat veszélyes, a jónak látszó emberi kapcsolatok pedig hirtelen semmissé válnak. Szemben a toleranciával, ami a mérlegelés, a meghallgatás önfegyelme.

Főapát úr említette már, hogy egyben gyakorló történelemtanár is. Napi munkájában miben segíti a história?
A történelem saját magunk megértéséhez fontos. A családom, a közösség megértéséhez fontos. Vagy egy nemzet történetének megértéséhez. Ennek híján türelmetlenek vagyunk. Mind egymással, mind a nemzetek szintjén.

Ha ez így van, akkor a posztkommunista országokban miért tekint vissza még az egyház is olyan bizonytalankodva ’89 előtti önmagára, az egyházakat sem elkerülő deformációkra?
Mert félünk a saját árnyékunktól. Emberi tulajdonság, hogy kifelé a dolgok, a tények szebbik felét szeretjük mutatni. Ez mondható el egyházi vonatkozásban is: ami történt, annak egy része csodálatos helytállás, a másik része kevésbé dicsőséges közelmúlt. A kereszténységhez viszont hozzátartozik, hogy a múltat, a tévedéseinket, a vétkeinket be kell vallani. Mert tévedni, bűnt elkövetni emberi dolog, de szintén mélyen emberi bevallani azt. No és ez az, ami nehezen megy...

Mi az egyházak szerepe a mai társadalmakban?
Az egyháznak rendkívül sokszínű és sok szintű lehetőségét, küldetését látom. Hiszen Krisztus egyháza nemzetek fölé emelkedik és egyetemes. Ha például a globalizációtól félünk, akkor a családok számára lehet hihetetlen erejű kapaszkodó. Vagy rávezethet arra: a modern világban egy keresztény miképp tudjon kapcsolatban lenni múlttal, jelennel és jövővel. De legyen szó katolikus szentmiséről, protestáns istentiszteletről, adott esetben zsidó liturgiáról, az egyház mindenképp arra késztessen bennünket, hogy odaforduljunk a másikhoz, figyeljünk egymásra, és a béke jeléül legyen erőnk a kézfogáshoz.

Napjainkban, sajnos, híján vagyunk a kézfogás szándékának, a kölcsönösen egyenes pillantások keresésének...
Noha nem akarok általánosítani, szomorúan tapasztalom, hogy a modern ember nem belülről, hanem kívülről irányított, így a felszínhez igazodik. Ezért látni azt is, hogy szilárd erkölcsi alap nélkül szűkében vagyunk az őszinte és bensőséges felelősségtudatnak. Vannak ugyan érzelmek, de pallérozatlanok. A rengeteg széthullott család révén főképpen a fiatalok körében. Mi idősebbek kritizálgatjuk a mai fiatalságot, de arra kevésszer gondolunk, hogy jobbára jogtalanul, hiszen ha valakit valamire nem tanítottak meg, annak azt nem hányhatjuk a szemére. Mert aki nem tudja, hogy a boldogságát nem kívül, hanem a belső utakat járva kell keresnie, az morálisan sem tehető felelőssé minden hibájáért.

Gyakran találkozik a reményvesztettség jeleivel?
Az életformámnál fogva, rendtársaim körében, nem mondhatnám. Viszont fájdalommal tapasztalom a fiatalok visszanyesettségét, az ötven év körüli állástalanok reményvesztettségét. Postám egy része ezeket az élethelyzeteket tükrözi, könyörgő, kérő, esdeklő sorokat kapok. Mindennek tudatában egyre többet kell beszélni a vigasztalásról. A hívő és nem hívő emberek körében egyre több a gazdasági szükségszerűség okozta gond; de az is igaz, ha a mai ember bajba jut, azonnal ki akar mászni belőle. A mai életstílus azt a modern eretnekséget hozta magával, hogy az életből a szenvedést ki lehet küszöbölni.

A karácsonnyal kapcsolatban milyen reminiszcenciái vannak a gyermekkorból?
Hatvanöt esztendő alatt sokféle karácsonyt megél az ember. Van gyermekkori csillogó, csilingelő emlékem. Van 1956-os nagyon szegény, de ennek ellenére boldog karácsonyi emlékem. Nagyon bensőségesek számomra a bencés családi karácsonyok, amelyekben tizennyolc éves koromtól van részem. Bár ebben szintén differenciált az életem, mert volt két karácsonyom, amelyeket katonaként töltöttem. Ott megéltem, hogy néhány teológustársammal szűk körben, bensőségesen, külső pompa nélkül hihetetlenül erős karácsonyt ünnepeltünk a KISZ-klubban; ugyanakkor a katonatársaim félrészegen sem tudták feldolgozni, hogy nem lehetnek együtt a családdal. Nekünk pedig nem volt szabad egy jó szót sem szólni hozzájuk, mert azt mondta a százados elvtárs: Várszegi elvtárs, ha a KISZ-klubból imagarázst csinál, lecsukatom!

Nehéz volt papnak tanulni?
Nem. Mert ez annak is függvénye, hogy az ember felteszi-e erre az életét. Akkor ugyan nagyon sok minden mástól elesik, de ami megmarad, az teljessé teszi.

Hogyan készüljünk az ünnepre?
Nem önzés, ha az ember az önnön lelkével foglalkozik. Vagy fölteszi magának a kérdést: hogyan viszonyulok a másikhoz, a családomhoz, Istenhez fűződő kapcsolatomhoz, illetve talán ami a legfontosabb: az életem titkához. Ez még az ateistának is a titkok titkának keresése. A lényeg az lenne, hogy az ünnepen odaadó, a másikra figyelő legyek; hogy nem a szó materiális értelmében tudjam elveszíteni magamat az ajándékozó szeretetben.

Mit jelent a karácsony a pannonhalmi főapát, és mit Várszegi Asztrik számára?
Nem szeretnék az önazonosság önkettőzöttségének zavarába esni. Emberként egy vagyok, és életem nagy ajándékaként, korom dacára, Isten megőrizte bennem, hogy várni tudom az örvendezést, a csodát, az alakulást, a változást. Valahol a főapát is, a Várszegi Asztrik is mindig az eljövendő jóban hisz. Minden imádságom arra irányul, hogy az emberek fölismerjék emberi és azon belül a keresztényi méltóságukat. Karácsonykor is.