A gördeszkázás és a direkt ütközés valósága

A kígyózó, szőnyegszerűen felrakott felvételek halmaza merész látványból építkező vizuális történetek sora az amerikai fiatal nemzedékről. Órákon keresztül lehet olvasgatni, fejtegetni, értelmezgetni őket.

Kendőzetlen – nemcsak sejtető – valóságukban megkapó életképek, életmozzanatok, viselkedésformák, a gördeszkázáshoz közeli szabados létforma tódul ránk a fotókkal-rajzokkal fedett falakról. Egy profi gördeszkás története. Egy fotósé, egy festőé, egy rajzolóé. Olyan történet, amelyben a művész saját környezetére és ismerőseire koncentrál (ahogy a megnyitón is felfedte: az erotikus képekhez nagyrészt ő és a felesége „pózolt”). E történet mégis „túllép az önéletrajzi vonatkozásokon, és társadalmi jelenséget tár fel, bátran, de vádaskodás nélkül”.

Azért lehet ez így, mivel a gördeszkás turnék során megismert fiatalok válnak Templeton műveinek alanyává. „A gördeszkapályák környékén lebzselő fiúkat és lányokat ábrázolja, a turnézás unalmát, az esésekkel szerzett sérüléseket, a késő éjszakába nyúló partikat.” Templeton „egy közülük”, gördeszkás legenda, „példakép”, ami letővé teszi számára, hogy nagyon közelről örökítse meg a világot, amelyben élnek – írja róla egyik értékelője.

A San Franciscó-i külvárosban nevelkedett Ed Templeton fiatal éveit a gördeszkázás és a punkzene határozta meg. E profi gördeszkás művész ma „a sport, az értelmes időtöltés, a kreativitás hirdetője egészséges Amerika-kritikával”. Erre világított rá megnyitóbeszédében Petrányi Zsolt.

„Az 1980-as évektől megjelent extrémsport-mozgalmakban olyan ellenkultúra bontakozott ki, amely a városi környezetet, a városi tárgyakat, parkokat, korlátokat, lépcsőket használja fel arra, hogy a másféle gondolkodást demonstrálja. Vagyis: nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a park csak leülésre alkalmas. Úgy gondolom, hogy másra is lehet használni, és én másra fogom használni. Még akkor is, ha ezért engem megvetnek, vagy megszólnak, vagy elvisznek a rendőrök. Ez a gondolkodásmód a művészetet is inspirálta. Jó néhány művészt, zenészt nevelt ki az extrémsport-társadalom. A képzőművészek között Ed Templeton az egyik legkiemelkedőbb” – hangzott el a megnyitón .

„Nagyon érzékeny portrés környezetfotók tömege látható a tárlaton – adott fogódzót a befogadáshoz Petrányi Zsolt. – Annak a módszernek köszönhetően, hogy a képek hálózatba rendezve tárulnak elénk, képről képre ugrál a tekintetünk. Szabályozhatatlan, hogy milyen sorrendben nézzük az egyes felvételeket, mint ahogy az is, mit gondolunk a nézett fotóról, és mi jut eszünkbe akkor, amikor a másik képet mellérakja a szemünk. Ez pedig azért fontos Ed Templeton számára, mivel a fényképeken azt az igazságot szeretné megjeleníteni, amit erről a fiatal nemzedékről lát és tud. Ám mivel a fénykép mint médium korlátozva, részigazságként tudja csak visszaadni a valót – mivelhogy a képkeretben nem látszik az egész, nincs ott a teljes környezet, nem jelennek meg az összefüggések – Templeton a nézőpontot úgy tudja kiterjeszteni, hogy több százával rakja egymás mellé a képeket.”

Petrányi Zsolt szerint Ed Templeton munkái pozitívak. „Azt láthatjuk rajtuk – fejtette ki –, hogy ezek a fiatalok egy egészen más életfelfogást valló, de nem drogos fiatalok. A kiállítás bizonyítja, hogy gördeszkázni sokkal jobb, mint a számítógép előtt ülni, és egy virtuális valóságban élni. Azért sokkal jobb, mert a gördeszkázásban az esés a te fájdalmad. Ahhoz, hogy egy trükköt, egy mozdulatot, amire vágysz, meg tudj tanulni, nincs más lehetőséged, mint hogy újra felállj, újra megpróbáld. Az érzéseket a saját testeden tapasztalod meg. Ed Templeton valósága erről a direkt ütközésről szól. Erről szól a kiállítás, és erről szól, úgy hiszem, nemcsak az amerikai fiataloknak az életérzése, hanem a tiétek is, akik eljöttetek a megnyitóra.”

Ezért is különös kaland szembesülni Ed Templeton látvánnyal burjánoztatott történetével.