A füleki cunami maradt a végére

Talán kissé csodálkozni fognak a következő mondaton, de majd igyekszem megmagyarázni. Alig-alig érdekelt a verseny végeredménye. A szakmai értékelések során – melyek kora délutánonként zajlottak – meggyőződhettem róla, hogy remek az idei zsűri. Sejtettem, hogy jól döntenek majd. Talán elcsépelt mondás, de ezúttal tényleg igaznak hiszem: a részvétel volt a fontos, nem a győzelem.

Az amatőr színjátszó csoportok idei seregszemléje igencsak változatosra sikeredett, sokféle produkciót láthattunk, ami azért jó, mert a részt vevő csoportoknak lehetőségük nyílt megismerni különböző színházi formákat, technikai megoldásokat, nézőpontokat, attitűdöket. És ez rendkívül hasznos.

Két kivétellel valamennyi versenyelőadás kamaratérben zajlott, azaz a közönséget is felzsúfolták a városi művelődési ház színpadára. Öröm volt nézni, ahogy minden beengedés egy-egy lépcsőfutó bajnoksággá vált – előbb két emelet felfelé, majd át a színháztermen, lefelé, a színpad irányába, aztán ingatag falépcsőkön a színpadra. A leggyorsabbak az első sorból, a leglassabbak oldalt állva nézhették a produkciókat. Íme, az egészséges testmozgás és a szellemi jellegű élvezetek frappáns összekapcsolása!

Két pénteki versenyelőadást még nem elemeztünk e hasábokon, és mivel vétek volna feláldozni, illetve megkurtítani őket a nagy összefoglaló okán, inkább rövidre fogjuk a Jókai Napok summázását, hogy méltó teret kaphasson a „füleki cunami”.

Ebben a kisvárosban két figyelemre méltó amatőr színházi műhely tevékenykedik évtizedek óta. Az egyiket Szvorák Zsuzsa vezeti, a másikat Mázik István.

Az Apropó idén egy ízig-vérig lokálpatrióta előadással érkezett a Jókai Napokra. A Fülektől Fülekig egy helyi író és költő, Mizser Attila alkotása, amely végigvezet minket a kisváros viszontagságos történelmén, közérthető, frappáns módon, ellenállhatatlan humorral és szellemességgel. Harminckét embert mozgatni a színpadon nem kis feladat. Szvorák Zsuzsa rendező lehengerlő módon oldotta ezt meg. Zenés, sok mozgással aládúcolt, dramatizált helytörténetet láthattunk, rengeteg jó ötlettel, amelyeknek ötven százalékát állítólag maguk a rendkívül kreatív szereplők hozták. A kollektív teljesítmény mellett néhány remek, egyéni villanás is gazdagította az előadást, de a lényeg a közös alkotás, a közösségi élmény volt, azaz a színházi tevékenység mellett a nevelés is fontos része a csoport működésének. Ezek a srácok most még talán fel sem fogják, mennyit profitálnak egy-egy előadásból. Megtanulnak kiállni és megnyilvánulni, együtt mozogni és egyénileg megmutatkozni. Fegyelmet és alázatot tanulnak. Mindezt azok is hasznosíthatják további életük során, akikből nem lesz színész, azaz a nagy többség. Például magabiztosabbak lesznek egy állásinterjún, ami a gömör-nógrádi régióban bizony fontos tudomány. Vagy belekóstolnak a csapatmunkába, ami szinte minden munkahelyen előny. (Bocs, srácok, hogy ilyesmivel jövök elő, de ez nem hangzott el a zsűritagok szájából, hát gondoltam, legalább itt és most.)

A Zsákszínház tagjai már túl vannak az említett állásinterjúkon, munka mellett, szabad idejükben színészkednek, amiért mindenképp jár az elismerés, főleg a mai világban. Egy Stephen King-regény színpadi adaptációjával érkeztek az idei Jókai Napokra. A Tortúrából nagy sikerű film is készült, amelyet nyilván sokan láttak. Számukra nem az volt az érdekes, mi történik, hanem hogy színészileg hogyan oldják meg a szereplők a feladatot. A többiek pedig izgulhattak, hogy mi történik a híres íróval, aki autóbalesetet szenved a semmi közepén, rátalál egy ápolónő, aki rajong a regényeiért, de elég határozott elképzelései vannak a következő mű tartalmát illetően. Ezért lelkileg terrorizálja kedvencét, azaz kijelenti, hogy nem engedi szabadon mindaddig, amíg meg nem írja a neki tetsző folyatást. Ez tulajdonképpen egy kétszereplős darab, a detektív szerepében csak egy jelenet erejéig bukkan fel a rendező, Mázik István. A zsűri szerint egy pszichothrillert szinte lehetetlen megjeleníteni színpadon, mivel a film által használt vágástechnika híján minden a nézők szeme előtt zajlik, és amit átlátunk, attól nem tudunk félni. Én a magam részéről nem elsősorban félni vágytam – ráadásul már láttam ezt az előadást novemberben Szepsiben, az Egressy Béni Fesztiválon –, hanem a két ember közötti kapcsolatot figyeltem, ami kifogástalanul működött. Tóth Mónika és Gulyás László komoly színészi teljesítményt nyújtott a nehezítő körülmények ellenére – ötven fokban vastag zokniban, begipszelt lábbal a paplan alatt, illetve téli sapkában és kabátban játszani tényleg hőstett.

A díjazottak listája külön keretben olvasható, ám – amint már kifejtettem – engem alig-alig érdekelt a verseny végeredménye. Örömmel konstatáltam, hogy a hazai magyar amatőr színházi mozgalom él és virul. Hogy a Jókai Napoknak, bár már rég nem összkulturális esemény, hanem „csak” szakmai seregszemle, van létjogosultsága. Hosszú lenne kifejteni ezt, talán majd máskor. Most még hadd élvezzem az idei rendezvényen látott előadások nyomát a lelkemben.